Képzeljük el, amint aprópénzzel a farzsebben, farkaséhesen egy vendéglőbe betévedünk, ráadásul épp Zürichben. Leülünk, ennénk is, de méregdrága fogásoktól hemzseg az étlap. Felállni kellemetlen, maradni muszáj. Kibogarásszuk a legolcsóbbnak tűnőt, de fogalmunk sincs, mi fán teremhet az „OMELETTE „ŕ WOBURN”. Rendelünk hozzá egy pohár vizet, aztán kettőt, nem buborékosat, mert fél fogukra sem elég az ezüstálcán, előmelegített tányéron, élő muzsikával tálalt tojásrántotta. Leizzadunk, mire befejezzük a csipetnyi falatot, átkozzuk a percet, miért nem szaladtunk el inkább a legközelebbi közértbe egy kifliért.
Ez a történet Kosztolányi Dezső tollából származik, talán meg is esett vele, Esti Kornélos diákkorában, annyira szemléletes. Az írás a Tengerszem novelláskötet egyik gyöngyszeme, de nem a rántotta és a svájci kisvendéglő ízes lefestése miatt, hanem, mert a tárcának mélysége és szomorúsága van.
A felütés ismerős, ma is megtörténhetne, a diák-író Párizsból igyekszik hazafelé a tanulmányéve után. Mihelyt beszállt ebbe a harmadosztályos fülkébe, a „magyar kocsiba” megcsapta orrát „az ismerős, áporodott szag, szegény hazájának nyomorúsága”, úgy érezte, hogy otthon van. A kocsi telezsúfolva hazatelepülő volt bevándorlókkal. A diák kinéz a vonatablakból, alkonyodik, megcsodálja a távoli Zürichet, hirtelen ötlettől vezérelve leszáll, hogy eltöltsön még egy utolsó laza városnézős estét külföldön.
Kószál a belvárosban, kibérel egy diákszállást, de nagyon éhes, kopog a szeme. Nem is csoda. Egész nap két almát evett. Gondolja, csak talál egy tejcsarnokot, de nem, sehol. Aztán gyanútlanul betéved egy takaros kis kerti vendéglőbe, a magyar vagon ellentéteként egy patinás helyre, 1739-es alapítással, kristálypoharakkal, ezüsttányérral. Elveszett. Rántottát rendelt, három tojásból. Itt olyan nincs, csak háromféle omlette „ŕ Napoléon, omlette alla zingarella és omlette „ŕ Woburn. „A kérdés, melyiket méltóztatik szeretni?!”
A Woburn-ről nem tudta, mi fán terem. Voltaképp ezért rendeli épp ezt. Belenézett az étlapba, a főfogások 15 franknál kezdődtek, neki a megtakarítása 12 frank, összesen. Viszont sehol sem szerepel ennek a Woburn-nak az ára…
Tényleg, milyen rántotta lehetett ez a Woburn? Ilyen szó nincs, ha rákeresünk egy angliai kisvárost találni, északnyugatra Bostontól, gyaníthatóan erről kaphatta a bizarr módon tálat svájci omlett és a novella is a nevét.
Hogy aztán miként vágja ki magát a diák, hogyan esik az előmelegített tányérból a fogás, olvassák el! Ellenben, ha már Kosztolányi, van egy másik kedvenc, egy falatnyi tárca, pontosan száz évvel ezelőttről, az Ördög étlapja.
1916-ot írunk, első világháború, Kosztolányit foglalkoztatja a téma, a hátországban nyomor és az éhezés.
„Éppen befejeztem az ebédem. Tehát nagyon éhes voltam. Ekkor jelent meg az ördög – Kérem – szólt szerényen -, csak azt akartam öntől kérdezni, szokott-e előételt enni? Nagyon érdekel ez a kérdés. Mert ha szokott, akkor sok mindenről tudnék beszélni.”
Az elegáns frakkos ördög sorolni kezdi az írónak, mi mindennel kápráztatná el, ha kérne egy ételt, röpködnek a korabeli nagypolgári étkezés kulináris kincsei: a szarvasgomba, a kaviáros zsemle, a rákleves és egy igazi húsleves.
A húsleves receptjét is tálalja Kosztolányi: megjegyzi, mindenekelőtt óvatosan, lassú tűzön kell főzni. Marhahús kell hozzá, velős- és ritkacsont, sárgarépa, póré, a zeller gyökere meg a levele, egy darab hámozott burgonya, karalábé, egy csipet szárított gomba, aztán igen jó feketebors és kevés, nagyon kevés gyömbér, csakhogy éppen az íze érezzék. „A színe legyen átlátszó-sárga, de tartalmasan-királyian-sárga, az olvasztott aranyéhoz hasonlatos. Amit okvetlen tüdős táskával kell enni…
Főfogásnak malacpecsenyét ajánl, de szó lehetne pár fiatal libáról is. Természetesen tejfölös uborkasalátával, idei párolt burgonyával. De a rántott csirke is számba jöhet. A combok vége ezüstpapírba legyen burkolva, hogy kézbe is lehessen venni. Vesepecsenyét, vadasan tejfölös, kapros barna mártásban? Vagy fácánt, foglyot és fenyvesmadarat? – záporoznak az ördögi ajánlatok.
Utolsó fogásként egy nagy tál túrós rétesről, aztán a túrós csuszáról szónokol, amely „fuldoklik a tejfölben és zsírban, „fölötte pedig – szinte elevenen – serceg és szikrázik a rózsaszínre sült pörc.” Levezetésként tejszínes szamócát, az úgynevezett habkosárt, gyümölcsös rizst, rizsfelfújtat ízlelgeti, szóban, hozzá kávét és narancsot kínál. Szóban, merthogy az ördög egyetlen konkrétummal szolgál: magával az étlappal, a papírossal, fogások nélkül.
Jöhet a csattanó: mit gondolnak, milyen lett aztán békeidőben Kosztolányi ebédje?
A Huszadik század (az első társadalomtudományi folyóiratunk) egy riportjában, 1927-ből erre is választ kaphatunk. A Kosztolányi család budai villájában bizony nem ördögi fogásokat tálaltak fel, hanem egyszerű salátát. Kosztolányiék ugyanis ekkor már évek óta nem ettek húst, se zsírt, se főtt ételt, „csak egyedül a Hattyú nem tudta megszokni az úgynevezett nyers-kosztot. A vadállat! – mondja mosolyogva Kosztolányi Dezső”, miközben komondorjára mutatott. Felnőtt fejjel, hitvesi ráhatással, mai szóhasználattal lakto-vegetáriánus voltak.
A Színházi Életben Kosztolányi így vall erről: „Ismétlem, erre a kosztra nem holmi erkölcsi belátás kapatott, sem az a meggyőződés, hogy a növényevők egészségesebbek maradnak s tovább élnek. Kétkedő természet vagyok…. tapintatom is tiltakozik az ellen, hogy olyasmit megegyek, ami valaha élt-mozgott, mint én… Az állatevők közt sok kitűnő barátom van, akiket teljesen megértek. Ha emberevők között mozognék, bizonyára őket is megérteném.”
A kép forrása: huszadikszazad.hu.
Cikkajánló:
