Soha senki róluk még nem írt, a jáki köztemetőben egy II. világháborús táblára vésett felirat őrzi csupán az emléküket: „Ismeretlen zsidó család”. Egy anya és két lánya, akiket bestiális hidegvérrel végeztek ki 79 évvel ezelőtt, 1945 március 27-én Jákon. Kik voltak ők, honnan jöttek? Miért épp ide menekültek, miben bíztak, merre tartottak? Többedmagammal másfél éve keresem őket.
Szűk asztaltársaságban hallottam először Jákon a zsidó nők meggyilkolásáról. Megrendített a tragédiájuk, elsőre képtelenségnek is tűnt, hogy ez így, itt, a körülöttünk lévő utcákban valóságban megtörténhetett. Több mint 20 éve élek a faluban, újságíróként több holokauszt témát feldolgoztam, mégis miért nem hallottam eddig erről a gyilkosságról? Miért nem beszélnek róla, miért nem kutatták, miért nincs emlékhely, hol van a sírjuk, mi történhetett? Nem hagyott nyugodni. Sikerült néhány jákival összefogva, Feiszt György levéltáros odaadó segítségével kibogozni a még fellelhető szálakat…
Másfél éve szedegetem össze az emlékezet-morzsákat, amiket a kivégzés után 79 évvel a falu még őriz. Egy tollba mondott levél, emléktöredékek, elbeszélések, pár korabeli újságcikk a nyilasok peréről, és a temetőben egy felirat: „Ismeretlen zsidó család”. Ennyi maradt. Találkoztam olyan idősekkel (neveket szándékosan nem írok), akik sírva mesélték el, mit hallottak vagy láttak. Volt, aki azt állította, kisgyerekként ő is belopózott a nyilasok után a „Tikosba” (a temető melletti elhagyatott erdő, egykori kastélykert) és végignézte a bestiális gyilkosságot…
Sok még az elvarratlan szál, a kutatás sem ért véget, talán most kezdődhet el csak igazán!
Megtaláltuk a levéltárban a nyilasok peranyagát, de továbbra sem tudjuk biztosan, kik voltak az áldozatok, és hogyan kerültek Jákra. Annál több sejthető a gyilkosokról… Többféle feltételezés lehetséges, ami biztos: a brutális gyilkosság 1945 márciusában valóban megtörtént, a sokféle elbeszélésből pedig úgy gondolom, mostanra sikerült összerakni ennek a jáki napnak a szomorú történetét.
Ezt szeretném most, a 79. évfordulón megosztani, hátha élnek még Jákon vagy az országban olyanok, akik tudnak segíteni, tovább kutatni, keresni a tizenéves Verát és/vagy Máriát, és a harmincas évei végén járó, sötét göndör hajú édesanyjukat…
Jákon, a régiek közül sokan hallottak a második világháború végnapjaiban történt tragédiáról, de nyilvánosan mind a mai napig sosem beszéltek róla. Dr. Rátkai László atya, aki évtizedeken át volt a Jáki templom plébánosa, mesélte nekem: amikor idekerült a faluba, nemegyszer megrendülten hallgatta maga is ezt a történetet, a falubeliek annyiszor elbeszélték neki, mi történt azon a végzetes napon. Évtizedeken át csendben, ajtók mögött suttogva, traumatikus emlékként hordozta a drámát a falu. A plébános kezdeményezésére még a nyolcvanas évek közepén ezért is gondolták úgy, legalább egy emléket kell állítani az elhunytaknak. Ezért vésték rá a II. világháborús emléktábla aljára: „Ismeretlen zsidó család”.
Mi is történt 1945 március 27-én Jákon?
Az elbeszélésekből annyit lehet biztosan tudni, hogy 1945. március 27-én (délután fél három körül) Jákon egy anyát és két lányát a helyi kiserdőben (a kastély parkjában), amit az itteniek „Tikosnak – Tyúkosnak” hívtak, agyonlőttek. Többféle elbeszélést is hallottam: akad olyan vélekedés, miszerint a lányok az édesanyjukkal 1944 őszén kerültek Jákra, a sárvári gettóból szöktek meg, és Rózsás néven éltek a faluban. Más mesélők szerint csak pár hetet bujkálhattak Jákon. A legújabb, amit egy jákitól halottunk, hogy a család Miskolcról menekült, és a nyilas katona is odavalósi volt, aki részt vett az elfogásukban és a gyilkosságban. (Ez utóbbi információról kiderült, hogy részben biztosan igaz, Csajka hadnagy, akit elítéltek aztán a gyilkosságért, a miskolci tanítóképzőn végzett).
A falubeliekkel készített interjúim során azt mesélték: az édesanyának hosszú sötétbarna haja volt – harmincas évei végén járhatott, még őt is fiatalként írták le. A lányai 16 és 14 évesek lehettek, de akad olyan beszámoló, aki a kisebbet kisiskolásnak írta le. Egyik elbeszélőm szerint az idősebbet Verának hívták. Egy másik szemtanú kislányként többször is látta őket a faluban. Ő azt állította, Máriának hívták valamelyiküket. Így írta le őket:
„Nagyon szépek voltak, barna hajúak, az asszony magas és vékony volt. Amikor meggyilkolták őket, búzavirág színű kék ruhában volt a lány és az anyja is…”
Egy másik elbeszélés szerint:
„Az úgynevezett Czibók házban bújtatták őket, a házban Rozs József és felesége és lányuk laktak bérben, ott az egyik szobában laktak. 1944 őszétől bujkáltak itt a faluban, szabadon jártak és éltek itt egészen 1945 márciusáig. 1945 márciusában nagy mozgás volt a faluban, a nyilasok menekültek, a hadügyminisztérium is itt volt a faluban (később kiderült, ez a nyilas belügyminisztérium volt). Az édesanyjuk a Standl péknél vásárolt, ahol a menekülő nyilasok közül az egyik felismerte őket, aki szintén a sárvári gettóban volt – ahonnan megszöktek. A nyilas férfi felesége el is mondta a kocsma környékén, hogy kiket ismert fel férje. A nyilasok házkutatást tartottak a szobájukban, ahol állítólag lehallgatókészülékeket találtak, és kémkedéssel vádolták meg őket.”
A Czibók házat a helyiek a mostani Petőfi utcába teszik, ahogy nekem egy helybéli mesélte, aki akkoriban még csak 3 éves volt, de bátyja átjárt a lányokhoz:
„Mi a Berzsenyi utca sarkán laktunk, azok meg a Petőfi utcában, feljebb, a Czibók házban. Körülbelül a hatodik házban, bal oldalt – oda szokott a bátyám elmenni hozzájuk. Nem nappal, este, már sötétbe, mert azok is féltek napközben. Barátkoztak – fekete szép hosszú hajuk volt…”
Az elbeszélések abban mind megegyeznek, hogy az anyát és lányait, miután az édesanyát az egyik nyilas felismerte a helyi pékségben, 1945. március 26-án fogták el. Az édesanyát már el sem engedték, a lányokért aztán külön mentek a Czibók házba. Éjszakára a Szanyi kocsma pajtájába zárták őket (a kuglizóba), majd másnap délután, (a március 4-ei szombathelyi bombázásban elhunyt) Bakucz Margit temetésének idején végezték ki őket. (Ezen információ alapján tudjuk a kivégzés dátumát: a temetés ugyanis 1945. március 27-én zajlott.) A falubeliek közül azok, akik részt vettek a Bakucz lány temetésén, mindannyian hallhatták a lövéseket, ezért tudták sokan, mi is történt.
A temetés után, miután a nyilasok elmentek onnan, többen átmentek a „Tikosba”, megnézni a gyilkosság helyszínét.
Idézek pár fontos mondatot azokból az interjúkból, amik kicsit közelebb visznek bennünket ahhoz, mi és hogyan is történhetett a gyilkosság napján, 1945 márciusának végén:
- „Először az anyjukat, aztán a két lányt lőtték le, 16 és 14 évesek voltak. Én még kicsi voltam, de a bátyám át szokott menni hozzájuk, közel laktuk, át szokott menni játszani hozzájuk, kártyáztak, beszélgettek, fiatalok voltak. Valahonnan megtudta a nyilas tiszt, lehet, a jákiaktól, hogy itt vannak! Állítólag a lágerből szöktek meg, onnan ismerte fel a nyilas. Haza se engedték aztán az anyát, aki a pékségben vásárolt, valaki utána elment a két lányért. Éjszakára bezárták őket a Szanyi kocsma istállójába, egy éjszakát ott töltöttek, másnap kivégezték őket, 24-26 órát lehettek ott.”
- „Anya-lány egy-két hetet lehettek itt, nem volt harmadik lány, én kettőre emlékszem…az asszony mindig ment kenyérért, a Czibók házában laktak, meghaltak mind. Mária volt a lány, én úgy emlékszem. Olyan idők voltak ezek, ép ésszel fel se lehet fogni! Levetkőztették aztán, ott a Tikosban, az árokban anyaszült meztelenre, először az asszonyt lőtték le, aztán a két lányt…
- Az egyik megfutamodott, visszahozták őket, a hajuknál fogva a nagyobbikat, aztán a kisebbiket, most is az embernek a szíve, hogy lehetett ezt megtenni… Emlékszem, a lánynak a nyakában volt neki a pénztárcája…
- A gyilkosság napján, édesanyám úgy mesélte, egy tank beleállt az árokba, a testvére és a barátai indultak megnézni, amikor hallották a lövéseket a Tikosból. Tikos tájékán az egyik nyilas őrizte a bejáratot – nem tudtak továbbmenni, elrejtőztek az árokba, közben a Bakucz lányt hozták a temetőbe.
- A Bakucz Margit temetése után ment aztán oda mindenki, elment a híre, levonultak a nyilasok, az agyonlőtt lányok haja kiállít a földből, a szél lebegtette nekik, annyi föld sem volt, hogy be lett volna takarva…
- „Egy árokba lőtték bele szegényeket, normálisan be se temették őket…Olyan csöndbe volt mindenki, csak suttogtak aztán, hogy ez volt vagy az volt.
- „Kisgyerekek voltunk, játszottunk kint az úton, láttuk a katonák vezetik az anyát és a lányát, utánuk eredtünk, kíváncsiak voltunk… Mentek az Apátnépén (úton) végig, aztán fordultak be a „Szilvás úton” – jobbra – ott volt a focipálya- bekanyarodtunk utánuk mi is. A Tikos másik végibe akkoriban egy nagy tó volt, deszkahíd volt rajta, azon keresztül mentek. Mi követtük őket. Megláttak, megvárt az egyik nyilas, odakiáltott, ha nem megyünk el innen, akkor a valogunkba lő. Elmentek, aztán futás keresztül a hídon! Nem féltünk. Bokorról bokorra mentünk utánuk, egyik felől egyik banda – másik felől másik banda, na egyszer csak odaértünk a nagy árokhoz, mi az tudtuk, hogy az nagy árok – minden szegletét ismertem a Tikosnak. Odaálltak, én láttam, hogy az asszony meg a lánya egymásba fordult, egyszer csak kötötték be nekik a szemüket, mind a kettőnek bekötötték a szemét, megölelték egymást, halottam, mondták nekik a nyilasok, hogy most megölelhetitek egymást. Mindannyian külön-külön, egy-egy bokorból, távolabb figyeltük, odaálltak. MEG VOLT ÁSVA A SÍR, utána megnéztük odaálltak, az egyik az egyiket a másik a másikat lőtte le – a két idegen lőtt, nem a helyiek. Szedtek mindenféle csádét, azt dobálták rájuk, utána egy kis földet is tettek rá. Nem vetkőztették le- világoskék ruha volt rajtuk, nem volt rajtuk kabát, kendő sem volt rajtuk…. Amikor elmentek a nyilasok, először alig találtuk meg – nem sok földet raktak rájuk. Amikor megölték, az rettenetes volt, én a szüleimnek elmeséltem, de másnak nem. A faluban abban az időben nem beszéltek róla, kevesen tudták, akkor mondtam el először, amikor kimaradtam az iskolából…”
- Édesanyámtól hallottam mindig, ő azt mesélte, hogy a zsidó nő és lányai 1944 őszétől ott laktak a Czibók házban. Soha nem felejtette, amikor elhajtották a lányokat, azt is látták, meg azt is, hogy visszajöttek a katonák. Anyu-, bátyja, unokaterstvérei és a CSM bácsi elmentek a nyilasok után, hogy hova viszik ezeket a lányokat. Akkor még háztól temettek, csak közben hozták szegény Bakucz Mariskát. Hallották a lövéseket a „Tyukosból”. Visszajöttek, rémülten mondták, mi történt, amikor a katonák visszajöttek, a konyhaablakból látták, hogy a ruháikat hozták vissza, meg a kislánynak volt egy pénztárcája, azt „fosztorgatták ott” az udvaron nézték.
Kik voltak a gyilkosok?
Azokban a március végi napokban Jákon keresztül menekült Ausztriába a Hommonay Zsolt vezette Fegyveres Nemzetszolgálat (a Nyilaskeresztes Párt karhatalmi szerve, gyakorlatilag terrorszervezete) 1/b osztálya. A nyilas uralom végén az FNSZ Vas megyében garázdálkodott, és ott Csajka Imre hadnagy Návay Imre századossal a „nemzetszolgálat” néven ismert terrorista különítményt vezette. – Erre az információra először Arcanumban bukkantam rá: ott is a Világ 1948 október 14. csütörtökön megjelent cikkében, ami egy bizonyos Homonnayról – volt vízilabdás, majd nyilas – szól. Ebben megemlítik a jáki gyilkosságot is, külön kiemelnek egy bizonyos Csajka hadnagyot – aki részt vett a mészárlásban.
„Jákon három üldözött került az 1/b osztály fogságába. Őket Csajka hadnagy parancsára végezték ki.”
A levéltári peranyagokban aztán megtaláltuk a nyomát: az egyik gyilkos, akit a szörnyű tettéért el is ítéltek, Csajka Imre a Fegyveres Nemzetszolgálat (FNSZ) 1/B osztályának hadnagya volt, aki Forrócsencsen született 1914. ápr. 16-án,1933-ban Miskolcon végezte a tanítóképzőt.
Mi volt ez a Fegyveres Nemzetszolgálat (FNSZ), hogyan kerültek Jákra?
Segítségül a Belügyminisztérum, III/2-es iratából (1967) hadd másoljam ide, amit az FNSZ-ről a történtek megértéséhez érdemes tudni:
„1944 október 15 után a nyilas vezérkar létrehozta a Fegyveres Nemzetszolgálatot. Vezetésével Kovarcz Emil tárcanélküli minisztert bízták meg. Tagjai nyilasok, vagy nyilas eszmékkel szimpatizáló önkéntesek voltak. Feladata a politikai hatalom és rend biztosítása, szökött munkaszolgálatosok és katonák elfogása és felelősségre vonása, a németek oldalán a háború folytatása volt.
Szálasi Ferenc 1944 novemberében az FNSZ-t Vajna Gábor belügyminiszter hatáskörébe utalta. A szervezet Dr. Návay Imre ezredes országos főparancsnok és Hommonay Márton vezérkari főnök parancsnoksága alatt 1944 decemberéig Budapesten, az áttelepülés folyamán ezt követően a Dunántúlon fejtette ki népellenes, háborúellenes tevékenységet. A FNSZ főparancsnoksága 1944 XII 31-én Szentivánfára települt. Az 1944 XII 31 és III 25 közötti időben Dr. Návay Imre ezredes és Homonnay Márton vezérkari főnök utasítása alapján a fegyveres nemzetszolgálatosok az alábbi kivégzéseket hajtották végre:
- Szentivánfán 2 munkaszolgálatost és 1 szökött katonát agyonlőttek, 2 idős munkaszolgálatost a Bezerédi kastély előtt felakasztottak.
- Szentivánfán a nemzetszolgálatosok közül egy személyt dezorganizáció kijelentései miatt végeztek ki.
- Jákon három üldözött nőtt, a jáki erdőben 4 polgári személyt (egy ruszin katonát) lőttek agyon.”
Mit tett a FNSZ 1/B osztálya Jákon?
A Budapesti Büntető Törvényszék „Mór Lajos és társai perében” számtalan tanúvallomásban találkozhatunk azzal, hogyan is történhetett a jáki gyilkosság, kik vehettek benne részt. A részletekbe most nem mennék bele, a tanúvallomásokból a jáki gyilkosságra vonatkozóan egy-két fontosnak tűnő információt másolok ide:
Tanúvallomás (jegyzőköny) -Major Mihály bonyhádi földműves (1948. július 17.):
„Szentivánfáról kb március 25-én Jákra kísértek át bennünket, ahol rövid időre három nőt zártak közénk. Az egyik nő 40 éves, a másik kettő valószínűleg lányai, 15 és 17 év körüliek voltak. Ezeket megmotozták, értékeiket elvették. A motozást egy Rózsahegyi vagy Rózsavölgyi nevű csendőr őrmester végezte, ugyancsak ő volt az, aki az idősebb nőt nagyon megverte. Később a nőt elvitték közülünk, és mind a hármat kivégezték…. 1945 március 28-án Pornóapátiba hajtották át bennünket, ahol este 11 óra körül szálláskörletünkből, ami egy erdőben volt, Csajka kiszólította közülünk Molnár Dezsőt, Molnár Mártont, Vice Jánost, Babai Jánost, és egy ruszin muszt, akinek a nevét nem tudom. Ezeket táborhelyünktől messze kísérték, és mint ahogy az őreinktől megtudtam, Csajka és Mór intézkedésére kivégezték őket. A kivégzéseket, minthogy ugyancsak az őrségtől értesültem, többek között Császár Pál és Vigh Ferenc pártszolgálatosok hajtották végre. A kivégzettek értékeit elszedték, és azon egymás között megosztoztak. 29-én tovább vittek bennünket a határon, amelyet Pornóapátinál léptünk át…
Tanúvallomási jegyzőkönyv: Pentz Endre (tanár) (1948. július 16.):
„Jákon rövid időre 3 nőt zártak közénk, majd ismeretlen helyre vitték őket. Később a nők ruháit láttuk a kocsikra dobálva. Erről arra következtettünk, hogy őket is kivégezték….
Ifjabb Mór Lajos (Budapest)- Csajkával együtt részt vett a FNSZ 1/b osztályának megszervezésében (1948. szeptember 21.):
„Csajka volt az, aki Szombathelyre bejárva Szentivánfáról az érintkezést fenntartva magasabb katonai parancsnokokkal szentivánfát elhagyva, március 25-én vagy 26-án érkeztek Jákra- 18-20 fő őrizettel együtt. Jákon Csajka hadnagy a csendőr által elfogott és hozzá kísért két zsidó nőt agyonlőtte, arról határozottan tudomásom van, hogy hogy Csajka volt az, aki az egyik nőt agyon lőtte, mert maga mesélte el nekem, hogy miután rálőtt az egyik áldozatra, el kellett ugrania, mert a lövés után a hulla majdnem rádőlt. A másik nőt ki lőtte agyon, azt nem tudom, én magam az agyonlövésen jelen nem voltam. Megfelel az igazságnak, hogy miután a nőket elfogták, és a kivégzés színhelyére kísérték őket, Csajka és még valaki / akire nem tudok visszaemlékezni/ én is elkísértem őket egy darabon, azonban én elmaradtam tőlük. Tudomásom van arról, hogy Csajkáék egy padláson az agyonlőttek ruhaneműit és értékeit szétosztották a pártszolgálatosok között.
Krusovszki János tanúvallomása (1948. szeptember 30.):
„Szentivánfáról való elvonulásunk után Jákra érkeztünk, ahol az egyik FNSZ katona, kinek nevét nem tudom, felismert egy lányt, akiről azt állította, hogy pesti zsidó és anyjával és nővérével úgy szöktek el Pestről. Az esetet jelentették Návaynak, aki parancsot adott a nők kivégzésére. A három nő egy ideig a többi fogollyal volt bezárva, majd Csajka utasítására kikísérték őket a falu szélére, ahol agyonlőtték őket. A kivégzés előtt Csajka és Mór engemet is felszólítottak, hogy menjek velük, azonban mi Mórral együtt csak akkor értünk a kivégzés színhelyére, amikor a három nő már ott állt az előre megásott gödör szélén levetkőztetve. Láttam, hogy Hay Gyula és két másik nemzetőr-szolgálatos tarkón lőtte a három nőt…
„Azt hallottam, hogy a három fogvatartott nő a kivégzésük előtt könyörgött az életéért.
Moór Lajos a peranyagban a népügyészség előtt ezt a vallomást tette:
„Rajtunk kívül a kivégzésnél sokan, 50 vagy 100-an is jelen voltak. A kivégzés helyszínétől távolabb állottam, nem tudom azt, hogy Csajkán kívül ki hajtotta végre az agyonlövést. Ugyanis idegileg nem bírtam ki az ilyen dolgok végignézését. Azt tudtam csak, hogy Csajka volt az egyik, aki a kivégzésben részt vett, Csajka maga mesélt el nekem, hogy amikor a lövés eldördült az áldozat majdnem reája esett.”
Mi lett velük, a nyilasokkal?
Egy 1974-ben készült (Budapest XVI kerületi Kapitányság Közrendvédelmi Alosztálya) készült jelentésében ez szerepel: Mór Lajos a háború után Németországba szökött. Amikor hazatért, 9 év börtönbüntetést kapott, 1956-ban szabadult, utána az Elektro Techinkai KTSZ-nél dolgozott, mint technikus. Börtönből való szabadulása után felesége elvált tőle.
„Szomszédai szerint Mór igen rendes életet él, rendesen eljár dolgozni, édesanyját eltartja, 20 éve egy munkahelyen dolgozik…”
Csajka Imréről többek között annyit tudni, hogy a felszabadulás után 1947-ben őrizetbe akarták venni, azonban a nyomozók elől Csehszlovákiába szökött, majd 1949-ben visszajött Magyarországra – Csenyéte községben rejtőzött el, apósa házában bujkált, 1953-februárban 15 év börtönre ítélték.
Jáki folytatás: az állítólagos Király-per
A 60-as évek végén a szombathelyi bíróságon (a peranyagnak nem sikerült a nyomára bukkannunk) a jákiak elbeszélései alapján több éven át zajlott egy per, amelynek tárgya a jáki gyilkosság lehetett. A per anyagára ezidáig nem sikerült rábukkannunk. Király Lászlót, aki akkoriban szakszervezeti vezető volt a jáki tangazdaságban, több jákival együtt feljelentették, hogy részt vettek a gyilkosságban. Bizonyítékok hiányában felmentették őket. Azt is mesélik, hogy kijöttek a nyomozók is a jáki temető mellé, ott helyszíni szemlét tartottak, próbálták rekonstruálni az esetet. De eltelt 22 év, megnőttek a bokrok és a fák… Azt beszélik a helyiek, azért mentették fel Királyt, mert azt mondták, hogy aki tanúként azt állította, hogy látta az esetet, az onnan a temető melletti útról nem láthatta…
A Király pernek több jáki gyanúsítottja is lehetett, akikről azt állították, ők is részt vettek a gyilkosságban. Senkit sem ítéltek el.
Állítólag exhumálás is volt – ennek hivatalos nyomát nem találtuk
A 70-es évek legelején – visszaemlékezés alapján – Jákon közzétették, hogy aki megmutatja, hol lőtték le a zsidó anyát és lányait, annak 100 forint nyomravezetői díjat fizetnek. Többen is jelentkeztek:
’Mindjárt volt ott jelentkező! Össze-vissza böködtek, keresték, de nem találták meg. Aztán mondja az én apám, én tudom, hol van, nekem a fiam megmutatta. Az első ásónyom után, már a csont is ott volt, ennyi… Apám ásott egy gödröt, aztán ide áthozta, belerakta, kis kupacot csinált, meg se jelölék a sírt. Nekem megmutatta, innen tudom… A csontokat belerakták simán a földbe. Adtak apámnak pár gumikesztyűt, nem saját kézzel fogta meg a csontokat. A bátyám mesélte, gyönyörű fekete, hullámos hosszú hajuk volt ám, szépek voltak… Hogy miért kellett kiszedni? Mégsem az erdőbe legyenek, mégis a temetőbe, ha nem is bent, a sírok között, de legalább a temető szélén legyen.
Amit még biztosan tudunk, 1/ B osztály Jákról aztán másnap, 10945. március 28-án a 20 fő körüli alakulattal Pornóapáti felé vette az irányt, ahol az erdőben, sötétedés után kivégeztek további 5 személyt: Molnár Dezsőt, Molnár Mártont, Babay Dezsőt, Kohut Pétert és Vincze Jánost. Álljon itt a cikk az ő nevük is!
Addig is, aki még hallott a tragédiáról, hívjon, keressen, meséljen…
Ahogy írásom elején jeleztem, az elmúlt egy évben több interjút is készítettem. Feiszt György levéltáros nélkülözhetetlen segítségével utánaeredtünk a levéltári anyagoknak is. A most bemutatott anyagban igyekeztem sorra venni a velem megosztott történeteket (nem kiadva a mesélőket). Itt Jákon ugyanis, mind a mai napig egy kibeszéletlen trauma ez a gyilkosság, a régiek nem szívesen beszélnek, a fiatalabbak pedig nem is hallottak róla.
Az elmúlt másfél évben a legtöbbször talán ezt hallottam: „szomorú, de minek bolygatni a múltat?!”
Az utolsó utáni pillanatban járunk… Sok még az elvarratlan szál, a kutatás nem ért véget, talán most kezdődhet el csak igazán! Részemről igyekszem majd minden értékesnek tűnő anyagot – visszaemlékezést jövőre, a 80. évfordulóra összerakni. Addig is, aki még tud, és szeretne segíteni, hívjon, keressen, meséljen…
