Közhelyek nélkül nehéz szavakba foglalni, milyen is egy olyan estét egy koncertterem félhomályában tölteni, amilyen ez a pénteki volt. Még a lépcsőn is ültek, tudósítottak róla többen is, de hozzá az élőzene bizsergető izgalmát, a közönség szinte tapintható lelkesedését, és az erős műsorválasztást azt nehéz visszaadni.
Érzékeny, emelkedett, mégis közvetlen nyári este volt, ami hatalmas kincs. Ennél találóbb ünneplést el se tudtam volna képzelni az 50-edik születésnapját ünneplő Savaria Szimfonikus Zenekarnak. Elmaradtak a protokoll-beszédek, a zenekari igazgató, Kiss Barna Dohnányi nyitánya után kürttel a kezében, mesélősen vezette fel az estét. Ahány zenemű, annyiféle felállás, mozgások és változatosság… csak egy volt állandó, Vajda Gergely karmester – és egy kirobbanó formában játszó zenekar.
Apropó, új koncertmestere is lett a zenekarnak: Kovács-Buizer Flóra, vele és Dohnányi: Ünnepi nyitányával indult az este.
Szuggesztív és dinamikus, meglepő és izgalmas zenemű ez a nyitány, ahogy bekúszik a szózat dallama (Budapest 50. születésnapjára íródott maga a szerzemény), elegáns és szép, nyoma sincs a szokásos borúnak és kesergésnek. Bevallom, sosem hallottam még ezt a zeneművet, de ahogy a szombathelyi szimfonikusoknak sikerült megszólaltatni… Mögöttem hallottam a rezeseket, először azt hittem, csak a hang pattan vissza.
Magával ragadó volt, a színpadon két zenekar, egymással szemben, a közönség mögött pedig egy harmadik zenész-csoportosulás. A mű vége pedig olyan dicsőséges, emelkedett indulást adott a koncertnek és az évadnak, amit bármi más művel elég nehezen lehetett volna elérni. Nagy kár, hogy ezzel az Ünnepi nyitánnyal manapság többnyire csak a zenetörténet könyvek lapjain találkozhatunk – többet érdemelne.
50, a bűvös szám
1974-ben, amikor a szombathelyi zenekar professzionálissá vált, Petró János alapító karnagy meghívta azokat a pályakezdő muzsikusokat, akik éreztek magukban elhivatottságot, hogy egy vidéki zenekar tagjai legyenek. Ahogy Kiss Barna igazgató felvezetőjében el is mondta: az 50. évad hangversenyei számos lehetőséget kínálnak arra, hogy művészeiket (művészeinket) egyénenként, szólistaként is megismerje közönségük. Így lett a nyitóhangverseny egyik előadója a zenekar (szintén 50. szülinapos) koncertmestere, Bozsodi Lóránt – aki végre szólistaként is megmutathatta magát, nem is akármekkora szerepben.
Csajkovszkij D–dúr hegedűversenye (op.35) a zeneirodalom egyik legnépszerűbb és legnehezebb hegedűversenye, a „nagy” versenyművek egyike. 3 tétel, 3 külön kihívás. Az első tételnél éreztük egy kis megszeppenést, aztán a másodikban valami olyan melegséggel és szépséggel árasztotta el a nézőteret Bozsodi Lóránt hegedűjátéka, ami a harmadik tételre csúcsosodott ki. Virtuóz és méltó játék, amit hatalmas siker koronázott. Voltak pillanatok, amikor a hegedűs kiélvezve a zene és az est szépségét, derűs mosollyal pillantott a Vajda Gergely karmesterre. Finom, egymást becsülő, támogató légkör lengte be a Bartók Termet. Ezt a közönség is érezte, átérezte és köszönte.
Tihanyi premier
A petrói szellemiség másik nagyon fontos kapcsolódási pontja a kortárs zene támogatása és bemutatása. A zenekar vezető karmestere, Vajda Gergely (aki szintén 50. szülinapos) ugyanezt az utat képviseli, ő is gyakorló zeneszerző és nagyon jó kapcsolatot ápol a jelenlegi zeneszerző-társadalommal. Így kerülhetett a Tihanyi L.: Nebula vitae, mint ősbemutató a repertoárba.
Tihanyi után Vajda Gergely vette át a szót, szuggesztíven beszélt – a kortárs mű kapcsán – az égről, azokról a múltból most is felén ragyogó csillagokról (ennek kapcsán a zeneirodalom klasszikus állócsillagairól), hogy rövid előadását jobban élveztem, bevallom, mint magát a kortárs darabot. Pedig előzetesen ezt a bemutatót vártam leginkább, mégsem hozott nekem sok újdonságot. Latin név, asztrológiai utalás – elég gyakori kortárs zenész-fogás. K. Penderecki, az ismert lengyel zeneszerző Kozmogónia (1970) művében például az űr hangját is replikálta, ebbe nem lehetett belehallani az égi zengéseket. Nem volt vele bajom, de nem is érintett meg igazán. (A leghíresebb asztrológiára utaló mű egyébként természetesen Gustav Holst Planéták 1916. című darabja, de az már bőven több, mint 2X50 éves.)
Aztán jött egy 3X50 éve íródott darab…
Igor Stravinsky Ravelt a legjobb svájci óragyárosokhoz hasonlította – kifejezetten a hangszerelésben. És ha ez a mester egy olyan zseniális műre veti rá magát, mint Muszorgszkij Egy kiállítás képei, abból garantáltan repertoár-darab születik.
A darabot Muszorgszkij az előző évben elhunyt építész-festő barátja, Viktor Hartmann posztumusz kiállításának hatása alatt írta 1874-ben. A képek és vázlatok Muszorgszkijból az emberi élet és pszichikum, a nép képzeletvilágának csodálatosan színes megfogalmazásait váltották ki – rá jellemző módon. Az Egy kiállítás képei a programzene egyik mintadarabjának tekinthető, de önmagában is egy életút, a maga színességével – az élet mozzanataival. Ravel egyébként 1922-ben Kuszevickij felkérésére hangszerelte meg a zongoraciklust, virtuóz zenekari színekkel, a nyitó promenade trombitaszólójával, a mély fafúvósok által az ortodox énekek megidézésével, a piccolo és a magas vonóshangzás a csibék táncánál, mind a hangszerelés remekei. A zenekar pedig ehhez méltóan szólaltatta meg a művet Vajda Gergely energiával teli dirigálása alatt.
Erős műsor volt, leírom még egyszer… de ez az 50 évad a folytatás is sok izgalmas estét ígér, kár lenne nem rácsatlakozni a szimfonikusokra.
Van még egy 50-es ebben az írásban, maga a szerző: én is 1974-ben sírtam ki magam erre a világra… köszi szimfonikusok, már látom, jó kis évfordulós évünk lesz így együtt!
A folytatásról, a 2023/24-es évadról ITT olvashatsz…
Fotók: Büki László / Savaria Szimfonikus Zenekar
