Mennek, ha menni kell, taposnak, ha taposni kell…
A tompultságot, amit a véget érni nem akaró tél és a mindig túl lassan jövő tavasz okoz nálam, sikerült Pintér Bélás groteszk zenés drámájával 90 perc alatt kisöpörni a fejemből. Keresem azóta is a szavakat, rég bolygatott meg ennyire színházi előadás, mint ez a szombathelyi Gyévuska. Pintér Béla drámáját a szombathelyi társulat Nagy Péter István rendezésében állította színpadra.
A Parasztopera óta ismert zenei világ mindig úgy szórakoztat, hogy az andalító, szakadatlanul áradó dallamok folyamatos prést is tesznek a gyomorra.
Azóta is nyomaszt…
Ehhez adódott a látványvilág, ami a karácsonyi hógömbök és a naturális, de a valóságból mégis kiemelt fekete-fehér fotográfiák világát egyszerre idézi fel.
A rendezés öt perc után belehúzott a múlt századelő történelmi traumái által meghatározott miliőbe, ami – akarjuk vagy nem – így vagy úgy, azóta is nyomaszt bennünket.
A társulat magára talált a Pintér Béla tollával megrajzolt keretben, írnám, hogy szeretni való karakterekkel, de mégsem. Ez a történet nem arról szól, hogy kedveljük a szereplőit.
1942-ben járunk, egy nappal azelőtt, hogy a 2. magyar hadsereg elindult volna a Don-kanyarba. Kell ennél több ahhoz, hogy mindenki érezze, hol itt a dráma? Fájó sebek, kompország, nemzeti traumák, értelmetlen tömeghalál – bőröd alá kúsznak a revizionista nóták, miközben táncolnak rá a bakák, süvöltenek a Horthysta katonai indulók, andalítanak és belénk marnak a kor slágerei.
A zenés dráma (a Gyévuska) Pintér Béla korai korszakából való, 2003. november 5-én mutatta be társulata a Nemzeti Színházban. Akkor épp Jordán Tamás volt ott igazgató – azóta már Szombathelyen sem. A WSSZ is új korszakát éli, kísérletező, fiatalos fizikai színházát – ami legalább annyira ígéretes darabokat is hoz, mint a színházalapítás kezdeti éveiben – de kanyarodjunk vissza gyorsan a Gyévuskára. Zenéjét Darvas Benedek, szövegét Pintér Béla jegyzi. A darab második virágkorát éli, Pintér saját társulatával is felújította az UP Rendezvénytérben, részben eredeti, részben új szereposztással, de tavaly több színházban is futott: a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Hegymegi Máté rendezésében, a Miskolci Nemzeti Színházban Ascher Tamás vitte színre, most pedig itt a szombathelyi Weöres Sándor Színházban Nagy Péter István állította színpadra.
Gyors fejszámolást végezek, az elmúlt húsz évben Pintérnek legalább 6-7 darabját láttam, köztük olyan, a színházi élményeimet meghatározó darabokkal is, mint a Parasztopera, vagy a Titkaink. Sajátosan groteszk humorral megágyazott, tabukat döntögető, nagyon mai, gyakran aktuálpolitikai fricskáktól sem mentes, sokak által elutasított, de a kedvelői által is nehezen befogadható provokatív akciószínházat csinál. Igazi hungarikum, jó ideje hatalmas kultusza van. Előadásaival rendre olyan tabukra irányítja rá a figyelmet, mint a szexuális zaklatás, a bigott vallásosság, mesterséges megtermékenyítés, a cigányság helyzete (vagy mint most: Trianon, Don-kanyar, nacionalizmus). Egyszerre tud groteszk és szívfacsaróan fájdalmas lenni. A Pintér Béla brandhez hozzátartozik: mindig és kizárólag saját szöveggel, jellemzően saját társulatal is dolgozik.
Hogy lehet Pintér Bélát rendezni Pintér Béla és társulata nélkül?
Jól. Nagy Péter István a „mi kutyánk kölyke”, mondhatnánk, hiszen Celldömölkről, a Soltisból indult, piszkosul fiatal és tehetséges. Láttuk rendezését a Radnótiban, de itt a WSSZ-ben (A Weöres Sándor Színház művészeti tanácsának tagja is) bemutatkozó Candide-ja is sokakat meggyőzött arról, hogy amit rendez, arra érdemes odafigyelni. Aprólékosan kidolgozott, gyönyörű és precíz munka lett ez a Gyévuska is. (Apropó, Gyévuska! Eredetileg egy orosz népdal, ami nálunk, Magyarországon is népszerű volt, Karády is elénekelte.)
Erős színpadképpel indít: keretbe zárva, mintha csak egy megsárgult laktanyai fotó kelne életre, rajta a Don-kanyarba kivezényelt magyar hadsereg bakái, egy nappal az indulás előtt, reményteli arccal vagy szorongva, a jövőbe meredve. 1942-őt írunk, az utolsó reményteli pillanat, amikor a magyar királyi 2. honvéd hadsereg alakulatai készülnek az orosz medve elleni hősies küzdelemre. Na, ja!
Új Európa: 1942, tavasz
…az első támadást még visszaverték, de nem bírták feltartóztatni a többszörös túlerőben lévő Vörös Hadsereget. Mínusz harmincfokos hidegben elkeseredett védelmi harcokat követően vonultak/mentek/menekültek hátra a magyar honvédek, remélve a túlélést. Voltak, akiknek ez sikerült, és voltak, akiknek nem. 1943 januárjában összesen 198 ezer katona volt a magyar királyi 2. honvéd hadsereg kötelékében a fronton. 42 ezren tűntek el és haltak meg, 28 ezren tértek haza sebesülten, és mintegy 26 ezren kerültek hadifogságba, akiknek többsége soha nem térhetett vissza Magyarországra. Köztük nagyapám testvére, férjem nagybátyja – mind huszonéves fiúk… hány meg hány magyar család őrzi, mind mi is, az utolsó leveleket…
Szóval itt a tavasz, 1942, és egy új Európában bíznak Horthy Miklós katonái is. A Nyolcadik Kinizsi Pál Kerékpáros Lövészezred tagjai búcsúzkodnak szeretteiktől az ezredes feleségének névnapjára rendezett bálon. Még egy utolsó tánc, kis borocskával megfejelve. Itt vannak a bakák, akik önként vagy parancsra, ha kell, szidják a zsidó munkaszolgálatost, de mennek, ha menni kell, taposnak, ha taposni kell… itt van a hatalmával visszaélő halálbunkó Halász százados (Domokos Zsolt ), és az egyre elveszettebb Kovács hadnagy (Nagy-Bakonyi Boglárka).
Most is fáj. Mindannyiunknak.
Gyomortájékon érzem a szorítást, amikor a viccesnek tűnő kerékpáros-zászlóalj neve először elhangzik, férjem nagybátya (Horváth István) tűnik elénk. Fiatal tanítóként a frontról küldött fényképei jönnek elő. A 14. M. Kir. Vak Bottyán honvéd kerékpáros zászlóalj első századában, karpaszományos tizedesként egy mesterlövész golyója végzett vele.
Pintér Béla zenés-táncos színháza a maga groteszk keserédes módján egyszerre old és köt. Szinte az elejétől kezdve több húron játszik ez az előadás, egyszerre érzem, hogy kapar a torkomban a sírás és a nevetés, onnantól aztán, hogy megjelenik a német Von Ziege vezérezredes (Szerémi Zoltán), sikerül még és még szorítani ezeken a csavarokon.
Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország
Az utolsó bulinál tartottam a mesélésben, ahol szerető bakafeleségek és morfiumfüggő arisztokraták együtt isszák a pezsgőt, amelyet a zsidó munkaszolgálatos, Heinz Ármin szolgál fel ( (Némedi Árpádnak remekül áll ez a karakter amúgy, egyik legjobb szombathelyi alakítása, amire személy szerint emlékszem…). József Attilát szaval a primadonna ezredes-feleség (Németh Judit), miközben lesz itt minden, reménytelen szerelem, féltékenység és árulás.
Közben, hogy szórakozzon is a nagyérdemű, Pucciniba oltott slágerek, magyar nóták és katonaindulók – élőzenésen, remek hangszerelésben elénekelve – úgy ahogy kell. A néző még tapsolna is, ha nem lenne ciki… vagy ciki egy Szép vagy gyönyörű vagy Magyarország után tapsolni?! Szabó Tibor (Felkay ezredesként) olyan csodaszépen énekli a társulatával ezt a hol zsidónak hol nacionalistának tartott nótát, hogy még jobban forog tőle a gyomrom… (Amúgy érdekes ez a dal: 1920-as keltezésű, Vincze Zsigmond (zene) és Kulinyi Ernő (szöveg) által írt Hamburgi menyasszony című operett egyik dalbetétje, amit a nyilas korszakban zsidó származású szerzői miatt, a háborút követően pedig „nacionalista” tartalma miatt nem játszottak.)
Közben a színpadon, hogy folytassam a sztorit is, előkerül egy titkos kartoték, egy születési anyakönyvi kivonat, és kiürül egy morfiumos krómnikkel fecskendő is. Von Ziege vezérezredes véget vet a mulatságnak és teljes készültséget rendel el – de közben még Kovács hadnagy magára vállalja a balhét, nem akar munkaszolgálatos lenni, kivégzik. Aztán irány az orosz front!
Egyszerre realisztikus, kizökkentő és túlzó a színészi játék – ahogy Pintér Bélánál kell: minden szereplő a maga karakterének groteszk tükre. Mindegyikben -már külsőre is van valami ficska: a dagi, laktanyában meghízott baka (Hajdu Péter István), a feminin hadnagy (Nagy-Bakonyi Boglárka), akit szintén nem tudunk eleget dicsérni)… esendőek, egyszerre viccesek és szánalmasak, mint mi emberek, olyanok.
Kilépünk mi is a képkeretből…
Olyan szép színpadi megoldásokat kapunk aztán az orosz frontról is, mint egy festmény, vagy tábori lap… az üvegkalitkában a biciklis baka, hull a hó és hullanak a frontlevelek, karácsony van, megelevenedik a korabeli dokumentumfelvétel, jön a szánkón a Betlehem… kint a körön és havazáson túl a baka terhes felesége, aki nem tudja, hogy hiába remél, vár, és vár…
Összemosódik bennem aztán múlt és jelenvaló színház, magam előtt látom nagyapám bátyjának megsárgult bakafotóját, ott lógott gyerekkoromban a nagyszüleim házának falán. Féltem tőle, bakaruhában, csillogó szemmel mindig engem nézett… látom magam előtt az utolsó levelét, hullik a színpadon a hó, hallom a robbanást, jött a halálhíre, gránát, egy zsebkendőnyi hamu, annyi se maradt belőle… belőlük. Férjem nagybátyjának megsárgult képe a biciklijével, nyári napsütésben…
Gyévuska
Írta: Pintér Béla- Darvas Benedek
zenedráma
85 perc, egy felvonás
Szereplők:
Felkay ezredes: Szabó Tibor
Halász százados: Domokos Zsolt
Kovács hadnagy / Tatjana, partizánnő: Nagy-Bakonyi Boglárka
Heinz Ármin, zsidó munkaszolgálatos: Némedi Árpád
Mikó honvéd: Gyulai-Zékány István
Nyíri honvéd: Hajdu Péter István
Von Ziege vezérezredes: Szerémi Zoltán
Gizella, Felkay felesége: Németh Judit
Zsuzsanna, Felkay lánya/Orosz nő: Mari Dorottya
Aranka, Nyíri honvéd felesége/ Orosz nő: Herman Flóra
Jolánka, Mikó honvéd felesége: Nagy Cili
Zenekar:
karmester/billentyű: Máriás Zsolt/ Kiss Márton
hegedű: Berki Antal/ Fodor Dániel
klarinét / saxofon: Hotzi Péter
trombita: Lővey Márk/ Ujhelyi Péter
harsona: Juhász Tibor/ Morvay András
nagybőgő: Kovács Attila/ Lakatos Tamás
Alkotók:
Díszlettervező: Jeli Sára Luca
Jelmeztervező: Szabados Luca
Zenei vezető: Máriás Zsolt
Korrepetítor: Falusi Anikó
Dramaturg: Tóth Réka Ágnes
Koreográfus: Gyulai-Zékány István
Kellékes: Nagy Gergely
Videó: Sipos László Márk
Hangosító: Simon József Zoltán, Joós Márton
Világosító: Kiss Zoltán
Súgó: Zsohár Amália
Ügyelő: Bors Gyula
A rendező munkatársa: Kovács Nóra
RENDEZŐ: Nagy Péter István
