Nem is magyar népmese az, amelyben a főhős vándorlásai során legalább egyszer jól nem lakik. Ha máskor nem, hát saját hetedhét világra szóló lakodalmán, vagy a terülj-terülj asztalka körül megpihenve, szóló szőlőt, hamuban sült pogácsát, bélest vagy málét csipegetve.
Esti mesélés közben nincs is szórakoztatóbb annál, mint a gyereknek elmagyarázni, aktuális népmesei kalandorunk épp milyen fogásnak állt neki, mert a kölykök jó részének fogalma sincs arról például, mi az a kása, amiért a Fehérlófia is megnyalná mind a tíz ujját, ha a rosszéletű Hétszűnyű Kapanyányi Monyók folyton el nem csenné a fazékból.
Kásaételekhez egyébként a kenyérnek alkalmatlan gabonákat, kölest, árpát, csekély mértékben a zabot használták. Nem egy népmesében emlegetnek húsoskását is. Régen a ludaskása mindig kölessel készült, a „tehénhúslében” árpakása főtt, és a marhahússal, máskor sült juhhússal került az asztalra.
A kásánál tartva tudják például, hogy a mindent és mindenkit felzabáló kisgömböc nem is disznósajt volt, hanem a kétujjú patás gyomrába töltött különleges kásaétel.
Neve gyakran a gyomor helyi nevét követve gömböc, pucor, pacal, bendő, olykor egyszerűen csak hurka, véres. Hasonló töltelék került gyakran a vakbélbe is, amit ezért kisgömböcnek neveztek. Abaúj, Zemplén, Ung egy övezetében a fehér kásatöltelékbe aszalt szilvát is kevertek. A készítményt nem préselték, nem füstölték, hanem azonnal fogyasztották.
Aztán a Kőleves című mesét ismeritek?
Ha ügyesek vagyunk, ezt a levest egy az egyben lefőzhetünk a gyerekkel, ott a mesekönyvben a pontos recept.
A baka nagyon odavan az éhségtől, bekérezkedik egy házhoz, ahol a zsugori öregasszony csak nem kínálja vacsorával. A katona csupán egy bográcsot kér, hogy abba főzhessen kőlevest. Nézi az öregasszony a katonát, kőből hogyan lesz leves?! A derék hadfi megmossa a követ, beleteszi a bográcsba, vizet önt rá, és a tűzhelyre teszi. Először csak sót, aztán kis zsírt, majd egy kis kolbászt, aztán zöldségeket kunyerál, végül olyan jó étel készül, hogy az öregasszony megveszi tőle a követ.
Ez a furfangos főzős sztori olyan népszerű volt, hogy kő helyett olvashatjuk fejszével, de feldolgozta Móra Ferenc is, csak nála Mátyás király a kalászi bíróhoz tér be álruhában, míg máshol a szegény legény a fösvény falusiakat teszi lóvá. A kolbász a sava-borsa mindennek, erre tanít egy másik népmese is, mert nincs az a magyaros étel, aminek ne adna zamatot.
Szürreális gasztromese a Kolbász, a béka, és az egér, amiben a három jó barát összeköltözik, és megosztják a házimunkát.
Először a kolbász lesz a szakács, és eszméletlen finomakat főz. Egy hónap múlva megelégeli a szakácskodást, cserélnek, csakhogy az egér hiába igyekszik, pocsék ételeket készít. Na, a béka azonban kilesi a Kolbász titkát. Mit csinál? Meghempergőzik a forró vízben, miközben ételt főz.
A tanulság?
Egy szál jó házikolbásszal mit meg nem ízesítünk?! Szelhetjük lecsóba, jól áll a paprikás krumplinak, rakott burgonyának vagy káposztának, nagyanyám még a korhelylevesbe is beleszelte.
A vén kutya című mesében pedig a jóravaló ebnek jutalmul, mivel már nem tudja megrágni a húst, kását főztek kolbásszal.
Aztán, ha elég kalandosak vagyunk, össze is dobhatunk közösen, kőleves mellé második fogásnak egy „Pinkó kedvence” gyümölcsös málét, nem kell bele más, mint kukoricadara, tojás, tej, só és kis liszt, össze kell keverni, hogy sűrű legyen, mint a palacsintatészta, aztán be a sütőbe, rá a cukrozott fahéjas szilva- vagy barackszemek, és már kész is a fejedelmi ebéd.
Másik kedvencünk A király kenyere című mese
A kényes gyomrú uralkodó elunja a sok finom udvari ételt, a paprikás csirkét, a húsos, vadas finomságokat, amit összefőz neki a szakács, de a királynak csak nem ízlik. A szakács bánatában egy vekni kenyérrel a hóna alatt elszökik. Harmadnap megtalálják egy fán, hiába szólongatják, csak nem akaródzik lemásznia, csakhogy úgy mozgolódik, hogy leesik a kenyere, amit megkóstol a király. Ilyen finomat még nem evett!
Megparancsoltja, hogy eztán minden nap, bármi is legyen a fogás, kenyér legyen az asztalon. Végezetül idézzük meg a Derék Jankó című népmesét és annak „kemény kenyerét”. Mert nem vicc, ebben a mesében egy száraz, beszélő vekni tanítja meg a hőst az életre:
„Hallod-e, te derék legény! Ember vagy te, mert nem hagytad abba, amit elkezdtél. Mert ne hidd, hogy az embert szerencse várja valahol a világon. Munka várja, amiben ki kell tartani! Ki a könnyig, ki a vérig, ki az utolsó leheletig. Most menj utadra, de ne felejtsd el soha, amit hallottál!”
(A cikk eredeti verziója 2015-ben, a Zalaco Magazinba készült)
