A szorongató világjárvány ellenére fontos, hogy milyen megküzdési stratégiát alkalmazunk magunkon és gyermekeinken. Annak, hogy a gyermekek hogyan élik meg ezt az időszakot elsősorban ez – és mi, felnőttek vagyunk – a kulcsa. Polányi Viktória szakpszichológust kérdeztük a témában.
Mit okozhat ez a mostani kötelező távolságtartás, a karantén a világra szivacsként tekintő gyerekben?
-A távolságtartás nem feltétlenül kell, hogy egyenlő legyen az elidegenítéssel. Vannak bizonyos szociális gesztusok (puszi, ölelés, kézfogás), amelyek valóban ellehetetlenülnek a mai körülmények között, ugyanakkor a gyerekek nem felejtik el fél év alatt az addigi, éveken keresztül beivódott kellemes, szívmelengető szokásokat.
A gyermekekben természetesen él az érintés, a közvetlenség ösztöne – persze ennek a mértéke személyiség-függő. Ugyanakkor ezeket az alapértelmezett gesztusokat tapasztalataim szerint nem tudja egy ilyen rendkívüli és átmeneti helyzet felülírni.
A gyerekek rugalmasak, tanulékonyak, és be tudják tartani az aktuális szabályokat – ugyanakkor még mindig ölelésre lendül a karjuk, nyújtják a kezüket a másiké felé – és ez így is van rendjén. Amennyiben a felnőtt kommunikációban az jelenik meg, azt tanulják, hogy a szabályok betartásával valamelyest kontrollálhatják az eseményeket. Azaz, ha betartják a szabályokat, akkor viszonylagos biztonságban vannak, akkor nagyon jó esélyük van rá, hogy a mostani helyzetből megerősödve, saját felelősségüket és a közösség egyesült erejét megismerve kerülnek ki, és nem összetörve vagy elidegenedve.
Sokkal nagyobb gondot jelenthet a médiából vagy a felnőttektől hallott rengeteg ijesztő, felkavaró hír – ezek komoly szorongást okozhatnak, hiszen tudatos szinten kezelik a vírus-helyzetet, reális esélyeket mutatva a megbetegedésre, halálra. Érdemes a gyermekeket ezektől az információktól távol tartani, vagy időt szánni ezek közös értelmezésére, megbeszélésére, helyt adva a gyermek szorongásainak, félelmeinek.
De amikor egész nap azt hallja az óvodás, hogy ne add kölcsön a ceruzád, ne öleld meg a társad, ne adj a tízóraidból, tarts a távolságot. Azt látja, hogy minden tiltott, amivel közelebb kerület fizikailag a másikhoz, az nem hagy nyomot? Hogyan értessük meg szülőként, hogy ez nem a normális és hogyan lesz majd újraéleszthető az összetartozás érzése?
Az összetartás érzését fenntartanunk kell, nem újraélesztenünk. Az óvodákban a nevelés szinte változatlanul folyik – ügyes óvónői iránymutatással a különös új szabályok nem az egymástól való eltávolodást, hanem egymás védelmét, így az egymás iránt érzett szeretetünk és megbecsülésünk kimutatását szolgálják.
Újból meg kell ismételnem: a gyerekek nagyon rugalmasak, és nyitottak az új szabályok elsajátítására. Ők ezzel a helyzettel együtt nőnek fel, és tanulják meg, hogy ilyen körülmények között hogyan lehet mégis kapcsolódni, barátkozni, intimitást teremteni és megélni. Mivel jelenleg kevés lehetőség van a fizikai, tett-beli gesztusokra, figyelnünk kell arra, hogy a gyerekeket megtanítsuk szóban is kifejezni a szeretetüket, a jó szándékukat, és proaktívan megoldást keresni a felmerülő helyzetekre: például előre felajánlani a nekünk nem tetsző ebédünket az éhesebb társunknak (még mielőtt beleharaptunk volna), vagy egymástól két méterre kitárni a karunkat egy virtuális ölelésre.
A kötelező maszkhasználat sem okozhat torzulást a gyermekek lelkében, változhat-e attól a metakommunikáció?
Mi, felnőttek, akik 20-30-40 éve élünk egy maszk nélküli világban sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítunk a maszk viselésének, mint ahogy a mai óvodás, iskolás, kamasz gyermekek teszik. Fél év sem telt el, de már kialakult a maszk-divat, a tinédzserek figyelnek rá, hogy milyen maszkot viselnek, ezzel is az identitásukat kifejezve. Valóban sokkal könnyebb a kommunikáció, ha jelen vannak a mimikai jelzések – de mivel mind otthon, mind pedig csoportszobán, osztálytermen belül maszk nélkül zajlik az élet, a gyermekek sok tapasztalatot szereznek ezzel kapcsolatban most is – amellett, hogy az ismeretlen emberekkel való interakciókból valóban nagyrészt kimarad a mimika, hiszen boltban, tömegközlekedésen, utcán mindenki maszkot hord. Ha azonban a jelenlegi helyzetre átmeneti állapotként tekintünk, akkor hiszem, hogy nem okoz a gyermekek kommunikációjában maradandó károkat a maszk-használat.
A mostani helyzetet a tinédzserek viselik a legnehezebben, hiszen ők a kortárs közösségeiket sem látogathatják. Nekik mit tanácsol, hogyan segíthetünk?
A tinédzserek kortárs közösségeinek legalább fele az online-térben szerveződik. A járvány-időszakban érdemes szülőként és pedagógusként is figyelnünk arra, hogy a máskor okkal limitált „kütyüzés” – azaz telefon-nyomogatás, számítógépen pötyögés – idejét annak tudatában szabályozzuk, hogy a kamaszok társasági élete jelenleg szinte 100%-ban ezeken a platformokon zajlik. Fontos tehát, hogy megengedőbbek legyünk és buzdítsuk a gyermekünket az online kapcsolattartásra: barátokkal, külön-tanárral, de akár a nagyszülőkkel is. Tulajdonképpen szerencsés helyzetben vagyunk, hiszen a járvány kitörésekor már rendelkezünk olyan technikai felszereltséggel szinte minden háztartásban, ami megkönnyíti a gyermekek elszigetelődésének elkerülését.
Mekkora a felelőssége a szülőknek, pedagógusoknak, akik számára szintén fojtogatóak a Covid köré szőtt intézkedések?
Óriási a nyomás most a felnőtteken és a gyermekeken egyaránt. A legjobb, amit a felnőttek – szülők és pedagógusok – tehetnek, hogy megpróbálnak a lehető leginkább higgadtnak és őszintének maradni a gyermekekkel. Ez alatt azt értem, hogy tényszerű, megerősített forrásból származó információkat biztosítani a gyermekek számára, de nem túlterhelni őket ezekkel: éppen elegendő, ha mindig pontosan arra válaszolunk, amit a gyermek aktuálisan kérdez. Nem előrevetíteni, nem túlozni, nem kiszínezni.
Ugyanakkor rendkívül fontos, hogy az érzéseinket is nyíltan és reálisan kommunikáljuk a gyermekek felé: szorongásainkat és félelmeinket csakúgy, mint az esetleges bánatot, haragot, gyászt. Ha csatornát nyitunk, mintát adunk a gyermekeknek arra, hogy az érzésekről lehetséges szélsőségek nélkül, nyugodtan, egymást megtartva is beszélgetni, azzal eszközt adunk a kezükbe arra, hogy ők maguk is kifejezzék azt, ami bennük zajlik; ha a bizalmunkba fogadjuk őket, sokkal könnyebben nyílnak meg felénk ők is.
Felnőttként hogyan tekinthetünk a jövőre, amikor most a bizonytalanság alakítja a világ minden mozzanatát és történését?
A jövő tulajdonképpen nem létezik. Csak elképzeljük. Nem tudhatjuk – sosem – mit hoz a holnap, ugyanakkor a jelen helyzetben még kiszámíthatatlanabbnak és tervezhetetlenebbnek éljük meg az elkövetkező heteket, hónapokat. Ez a kontroll-vesztett állapot – amikor azt érezzük, hogy nem tudjuk irányítani a velünk történő eseményeket – felnőttként nagyon frusztráló. Így teljesen rendben van, ha hullámzik a hangulatunk, indulati magas- és mélypontokon megyünk keresztül, ha nehezen vagy egyáltalán nem tudjuk teljesíteni a megszokott feladatainkat.
A legfontosabb talán az elfogadás. Egyrészt a helyzet elfogadása: ha a fejünk tetejére állunk, sem fogjuk tudni egy bizonyos körön túl befolyásolni az eseményeket. Ezzel szembe kell néznünk és meg kell szoknunk az érzést. Emellett azonban talán még lényegesebb önmagunk – az érzéseink, reakcióink, félelmeink, kontroll-vesztésünk – elfogadása a jelenlegi helyzetben is. Rossz körülmények között az a normális, hogy elkezdünk mi magunk is rosszul, vagy legalábbis megváltozott módon működni. A saját magunk és az egymás irányába mutatott nagyobb fokú elfogadás, empátia és türelem a legfőbb gyakorolni valók ezekben a hetekben, hónapokban – és ezek a járvány-helyzet elmúltával sem válnak majd a kárunkra.
Lehet-e az optimizmuson vagy valamiféle hiten kívül tudatosan erősnek maradni pszichésen?
Ahogy már korábban is megfogalmaztam, jelen helyzetben a legfőbb erő a rugalmasság. Annak a könnyedsége, ahogy a megváltozott, vagy alkalmasint folyamatosan változó körülményekre reagálni tudunk. Mert reagálni mindenképpen kell. Érdemes tehát a tervezést, az események kontrollálásának az igényét valamelyest háttérbe szorítani, és tudatosan több lehetőségre készülni. Több kimenettel számolni fejben, mintegy bármelyik eshetőségre felkészülve. Szintén lényeges lehet, hogy tegyünk meg mindent, amit úgy érezzük, hogy meg kell tennünk, azaz hallgassunk a megérzéseinkre.
A nyugalmunk megőrzése és a saját magunkról való lelki gondoskodás sokkal fontosabb most, mint egy lezárt projekt vagy egy sikeres edzés. Kövessük a belső hangunkat, és tegyünk meg mindent, amitől jobban biztonságban érezzük magunkat – ezzel erősítve a kontroll érzését önmagunkban. Legyünk elnézőek és megengedőek magunkkal: pihenjünk sokat, szánjunk időt olyan tevékenységekre, amelyek feltöltenek minket. Ez most egy rendkívüli helyzet, nem lehet a megszokott erőforrásokkal, eszköztárral átvészelni, ne is várjuk ezt magunktól!
Lehet-e, hogy a generációk és a korosztályok egymást támogassák és ne széthúzzanak?
Ebben a tekintetben a legfontosabb az ítélkezés mellőzése. Nagyon egyszerű és banális gondolat, de törődjünk most a saját dolgunkkal! Nézzünk a tükörbe, és kérdezzük meg magunkat, hogy mi megtettünk-e minden tőlünk telhetőt a helyzet ártalmainak a csökkentésére; és mindenképpen saját tetteinket és választásainkat helyezzük a fókuszba ahelyett, hogy mást bírálnánk – hiszen fogalmunk sincs a másik ember hátteréről, problémáiról, szándékairól.
Az írás az Etalon magazin decemberi számában jelent meg.
