1945. január 27-én, épp 75 éve ezen a napon szabadították fel az auschwitzi koncentrációs tábort. Ma sem lehet tudni, pontosan hány ember gyilkoltak meg a három egységből álló lengyelországi halálgyárban, mert a nácik menekülés közben igyekeztek megsemmisíteni a bizonyítékokat. A legújabb kutatások 1,1–1,6 millióra teszik az áldozatok számát.
Három évvel ezelőtt volt szerencsém találkozni, és Weiss Andrással, az egyik szerencsés túlélővel. Ő is megjárta Auschwitzot, aztán Lukács György tanítványa lett, majd 30 évig tanított a bécsi Műegyetemen. Édesapja Weiss Oszkár építette szombathelyi víztornyot, a közkórházat és a reáliskolát (főiskola/egyetem). Az akkori, a nyugat.hu oldalon megjelent interjúból következzék pár fontos részlet:
Sok mindent tudunk, olvastunk és filmen is láttunk Auschwitzról, de így is felfoghatatlan. Lehetett egyáltalán tanulni, megfogadni valamit ebből a borzalomból egy 15 éves gyereknek?
Auschwitzot nem lehet beiktatni, mint tanulmányt a normális életbe, Auschwitzban csak egyet lehetett megtanulni, hogyan lehet azt túlélni. Semmit sem lehet átvinni, talán csak annyit, hogy vigyázni kell! Egyet viszont megtanultam, nem mindegy milyen színdarabot írunk, mi emberek. Mert ha írok egy színdarabot, előbb-utóbb találok embert a hóhér szerepére, és az áldozatéra is. De az hogy, milyen darabot játszanak, nem a szereplőktől, hanem a darabtól függ.
Emlékszik még a megérkezésre?
Mikor kiszálltunk, azt mondták az őrök, hagyjuk ott a csomagot, mert szét lesz szortírozva, és majd később visszakapjuk. A vagonban, ahol előtte 70-en nyomorogtunk, minden össze-vissza volt dobálva és piszkítva. Azt mondtam magamban, ezt soha sem lehet szétszortítrozni, ezt el fogják venni, ahogy azt is, ami rajtunk van, kár lesz beöltözni. Nagyon meleg volt, egy szál fürdőnadrágban, meztelen felsőtesttel, szandálban kutyagoltam. A többiek hurcoltak mindent, amit elbírtak.
Mellettem M. úr, szombathelyi paszománygyáros. M. urat nem ismertem azelőtt, de tudtam róla, hogy gazdag és tekintélyes valaki. A hőség ellenére kalap, öltöny, pulóver és kabát, karján meg egy városi bunda. Azt mondja nekem, „Nálad nincsen semmi, nem vinnéd a bundámat?”. Erre szemtelenül azt válaszoltam, „hülye lennék, ha akarok vinni valamit, akkor a sajátomat vittem volna”.
Mindenünket elvették, de valamilyen oknál fogva a cipőnket mégsem, én meg ott álltam egy szál szandálban. A túlélés egyik záloga pedig az volt, hogy az embernek jó cipője legyen. Nekem nem volt, de aztán lett. Egy szombathelyi, a gumis Neumann, ő valahogy bekerült a ruharaktárba, hozzá küldtek, hogy „menj a Gézához, és kérj tőle cipőt”! Ő adott nekem egy párat, minden ellenszolgáltatás nélkül. A jókat elvitték a táborból, de így is maradhatott vagy 500 ezer pár, azokból lehetett válogatni. Nem emlékszem, mennyi ideig lehetett meg ez a pár, de a végén már az sem volt meg.
Találkozott Mengelével? Sokan túlélők közül úgy emlékeznek, a pribék orvos személyesen döntött arról, életben maradhat-e.
A nőket és férfiakat rögtön szétválasztották, aztán elvonultunk, ötös sorban, egy magas termetű SS-tiszt előtt. Ezt a tisztet láttam később is, amikor már a lágerban voltam, esküdni mernék, nem orvos volt. Mellette volt valami közkatonaszerű, aki a tiszt döntését cselekvésbe öntötte és az embereket jobbra, vagy balra lökte. Az SS, aki engem „szemlélt”, nem Mengele volt, vele később többször is „találkoztam”. Én a mostohaapám mellett mentem, nem emlékezem, hogy a tiszt mondta-e, vagy a katona: „Du kannst bei deinem Vater bleiben”. Ezzel abban a kegyben részesültem, hogy auschwitzi lakossá váltam. Ellenkező döntés esetén a gázba mentem volna. Az első véletlen.
A munkaképtelen rabokat kiválogatták és gázba küldték. Egy ilyen szelekcióra, a 7-es barakkban pontosan emlékezem, ezt Mengele végezte. Itt őt jól megfigyelhettem, így tudom, hogy a mi érkezésünkkor nem ő döntött felettünk. Mostohaapám hasán volt egy kelés. Amikor Mengele odaért hozzá és a kelésre nézett, mostohaapám németül (ő Grazban járt egyetemre) jelentette, hogy ő is orvos, és a hasán az mindössze egy kelés. Mengele nem mondott semmit, továbbment.
Volt valami túlélési stratégiája Auschwitzban?
Talán az segített, hogy előtte a magyar cserkészetben edződtem. Nem esett hát nehezemre, ha leesett az étel a földre, azt fel kell venni. Rettenetes volt a csalánleves, néha kaptunk fél szem krumplit, megettem azt is, mindent rögtön. A barakkba ezer ember volt beszállásolva. Priccsek vagy hasonló fekvéslehetőségek nem voltak. Este a barakk oldalán tárolt deszkákat fektettük le a betonra, arra ültünk le szétterpesztett lábbal. Éjjel horkolás, jajgatás, rossz levegő.
Egész életemben volt egy, egyáltalán nem szimpatikus stratégiám: nem álltam ellen semminek, nem csináltam mást, csak azt, amit a többi, és szerettem volna a lehető legolcsóbban megúszni. Amikor munkába vittek, egy ideig azt hitem, hogy ha nagyon szorgalmas leszek, és egy cementeszsák helyett kettőt viszek, akkor majd jobb lesz, több ételt kapok. Aztán rájöttem, nem, utána úgy lazsáltam, ahogy csak lehet. Hogy itt vagyok, engem igazolt. De ebben a világban arról a világról nem lehet gondolkodni. Auschwitz maga az abszurdum, egy ellenvilág.
Persze az is biztos közrejátszott, hogy egy 15 éves embernek nagyobb az ellenállóképessége. Nálam fiatalabb nem nagyon volt a táborban, azokat egyből elpusztították, ugyanúgy, ahogy Bíró Pétert. Ő kicsi volt és vékony, rögtön kiszúrták, hiába hazudta volna, hogy idősebb, őt megrablógyilkolták.
Ha az embernek nincs mit ennie, akkor mindent megeszik, sőt, ha az embernek semmije nincs, bajban van, akkor morál sincs. Először jön az ennivaló, utána jön a morál, ezt ott az ember a bőrén tapasztalta meg. Hogy aztán ennek mi lehetett később a kihatása? Nem éreztem soha kényszerét annak, hogy magamban ezt kutassam. De nem kétséges, az embertelenség, a megaláztatás, a halottak tömege, az éhezés, nem maradt senkinél nyom nélkül. Sokan megőrültek, még többen „csak” viselkedés-károsultak (Verhaltensgestört) és számtalanul sokan öngyilkosok lettek még évekkel utána is.
A legnagyobb borzalom, ami bennünket ott érhetett, hogy az emberek elvesztették tekintélyüket, nekem még nem volt mit elvesztenem. Szegény M, a tekintélyes vállalkozó, azzal a két bundával, azt hitte, ő valaki. Tíz perccel később, miután kiszálltunk a vonatból, lenyírták a haját, elvették mindenét, a legutolsó szemét lett belőle, neki volt mit veszteni, nekem nem. Megszűntünk személynek lenni. Nem csak M. úr, de Weiss András is, ettől a perctől 1945. április 29-ig, nem létezett (M. úr ott pusztult, nem tudom hol és milyen körülmények között). A borzalmas csak az, hogy ezt milyen természetességgel vettem tudomásul. És nemcsak én.
Megdöbbenten regisztrálom magamban azt, hogy mennyire „normálisnak” éreztem a nagyüzemi gyilkolást, amiben minden súrlódás nélkül napi mintegy 10.000 embert (a szám az irodalomból származik, magam ezt akkor nem tudtam!) tudtak „feldolgozni” (meggyilkolni). Tudomásul vettem és pont. Persze mindenkinek magának kellett a megrázkódtatást kiheverni.
Az interjú folytatását itt olvashatjátok…
