1956. november 4-én, ezen a napon fegyverropogástól visszhangzott Szombathely. Vasárnap volt, hajnalban ágyúdörgésre ébredt az egész ország. A vasi megyeszékhelyen 12 embert végeztek ki brutális kegyetlenséggel .
Azóta se tudják, mi történt pontosan Szombathelyen, 1956 november 4-én hajnalban, ott a mai ’56-osok terén, a Széll Kálmán utcai kereszteződésben, a volt nemzetőrök laktanyájában. Csupán annyit, hogy a betörő orosz katonák 12 fegyvertelen embert álmukból felverve agyonlőttek. Annak ellenére, hogy ők meg akarták adni magukat.
Pár nappal az 1956-os ünnepség előestéjén jártam a helyszínen, a volt nemzetőrlaktanya bejárata előtt. Nyitva találtam a főkaput.
Bekukkantottam hát a lépcsőházba.
Sosem jártam bent, az 1956-os ünnepségek idején mindig szigorúan zárva van. Vajon a tömbház lakói tudják, mi történt itt 63 évvel ezelőtt?
Hiába nézem a lépcsőházat, elképzelhetetlen, hogy egy hasonló borús, őszi napon, pontosan 63 évvel ezelőtt (nem is volt az olyan régen) valójában mi történt…
Jó pár évvel ezelőtt dr. Kövér István, szombathelyi ügyvéd (a Recski Szövetség Nyugat-dunántúli Szervezetének elnöke) egy a Nyugat.hu-ban közzétett interjúmban így mesélte el, amit akkor tudott 1956. november 4-éről:
„Egy konvoj a nemzetőrök székházához ment, a tank csövével bedöntötték a kaput. Nehéz megállapítani, aztán pontosan mi történt, de annyi biztos, hogy Tóth Dezső (akkori megyei titkár) kísérte oda őket. Sokak szerint nem volt egyedül, hanem vele tartott Szántó Jenő, a Vas Vármegye főszerkesztője is. Hogy aztán melyikük kiabált fel, hogy mindenki azonnal jöjjön le – nem tudni. A nemzetőrök közül többen álmukból riadtak fel, volt, akinek felöltözni sem volt ideje, pizsamában futott le. Többükkel személyesen is beszélgettem – ők mesélték el ennek a szörnyű éjszakának a történetét.…
Bent aztán géppisztolyokkal lekaszabolták őket, 12 ember veszett oda, köztük az én nagynéném férje is.
Mesélték, másnap a lépcsőkön ujjnyi vastag volt a fagyott vér… Aztán még az éjszakában egy teherautó járt a bejárathoz, farral, rádobálták a 12 szerencsétlen holttestét. Öt óra magasságában felkeltették a Szent Márton temető gondnokát, és beszórták a halottakat a hullaházba. Apám húga is várta haza a férjét, reggel nyolckor kellett volna hazaérnie, de nem jött. Elterjedt a városban, hogy a nemzetőröket kivégezték az oroszok, és ott vannak a Szent Márton temetőben. A fél város odarohant, sokan keresték a hozzátartozóikat. Apám húga ott találta meg a férjét. A túlélők közül többen a kórházba mentek, volt, aki félelmében elbujdosott, nem mert hazamenni. Dermedt félelem és csönd lett városszerte.”
A nemzetőrök ostromának alig néhány túlélője maradt
Azok élték túl, akik az emeleteken tartózkodtak, és megadásukat a közben lecsillapodott oroszok elfogadták. Az utcákon aztán tankok vonultak, a házak, magas épületek tetejére géppuskafészkeket telepítettek.
Both Béla bácsi – az egykori ludovikás tiszt, recski hadifogoly- jó pár éve nincs már közöttünk, szintén évtizedekkel ezelőtt 1956-ról így mesélt nekem. Idementem:
„Október 23-án a brigáddal Bajánsenyén voltam. A forgalmista éjszaka bejött hozzám és eszeveszettül rázni kezdett: „Balhé van, Pesten lődöznek!” – kiabálta. Hajnalban elindultunk Szombathelyre, az állomásokon megállva újabb és újabb hírekkel fogadtak. Mire Körmendre értünk, a vasutasok már levették a sapkarózsát. Egyházasrádócon a főintéző egy magyar zászlót lengetve kiabálta nekem, hogy Bélám, aki magyar, közénk áll. Ilyen élményeim vannak: tanácselnököt menekítettem, a forradalmároknak fegyvert szereztem, de az utolsó pillanatban már nem tudtunk Győrbe érte menni, tehát igazi hőstettekkel nem szolgálhatok. Amikor november 4-én jöttek az oroszok, a szobában voltunk, hallottam a tankokat, figyeltem az ablakon keresztül. Az egyik a házunk felé irányította az ágyú csövét. Hú, mondom, mi az ördög lesz itt, azonban utána nem sokkal továbbmentek. Mázlink volt. Fél év múlva behívtak az ÁVO-ra, arról faggattak, hogy miért maradtam itthon, miért nem disszidáltam: „amikor tudjuk, milyen nagy méltánytalanság érte”. Azt hazudtam, azért, mert meg vagyok győződve arról, hogy maguk, akik utánuk jöttek, jobbak lesznek. Az igazság az, hogy akkor volt egyéves a kisfiam, azért maradtunk.”
November 4-én, vasárnap hajnalban ágyúdörgésre ébredt Magyarország
A forradalom leverésére érkező szovjet csapatoknak két fő céljuk volt. Meg kellett szállniuk a katonai objektumokat, és le kellett fegyverezniük a magyar honvédséget, valamint a nemzetőr alakulatokat. A magyar laktanyákat körülzárták, és az ellenállás legkisebb jelére tűzcsapással válaszoltak.
Az inváziót Vas megyében amúgy nem kísérte elkeseredett szabadságharc, ellenben az ország számos pontján fegyvert ragadtak még az erőszakkal behatoló szocialista szuperhatalom erőivel szemben.
A KSH 1957. januári jelentése szerint az október 23. és január 16. közötti események országosan 2652 (Budapesten 2045) emberéletet követeltek, és 19 226-an (Budapesten 16 700-an) sebesültek meg.
Ha ma Szombathelyen, a Széll Kálmán utcában jártok, vigyetek egy szál virágot, vagy csak álljatok meg egy percre – és emlékezzünk együtt rájuk:
A „Forgószél hadművelet”-nek nevezett intervenció során Szombathelyen kialakult tűzharcban – írja Feiszt György történész, levéltáros – a Széll Kálmán (akkor Sztálin) utca 27. sz. alatt estek el Szombathely nemzetőrei. Gosztonyi József 21 éves, nagygencsi születésű csillés,
Jászfi Ferenc 20 éves, nárai születésű tűzcsőgyártó,
Kollarits Tivadar 20 éves, kámoni születésű lakatos segéd,
Magyari Károly 46 éves, szombathelyi születésű kocsilakatos,
Márfy Alfréd 20 éves, szentkirályi születésű lakatos,
Nagy Károly 42 éves, nemeskoltai születésű MÁV lakatos.
A kórházba szállítás után a lövési sérülésekbe halt bele:
Pintér Károly 28 éves, szombathelyi születésű öntő.
Az intervenció áldozata lett a vasútállomáson Hegyi József 56 éves, andráshidai születésű portás, továbbá Szabó István 26 éves balozsameggyesi és Szép Gyula 23 éves szombathelyi születésű, valamint Szijj Vilmos 41 éves vépi születésű rendőr, akiket a Kőszegi (akkor Beloiannisz) utca 2. sz. alatti városi kapitányság ügyeleti irodáján lőttek agyon.
