Székbe ragaszt, nézném, lapoznám tovább és tovább ezt a történetet, maradnék még ebben az újrahasznosított elemekből összerakott, papírmaséba csomagolt, szörnyszülött világban. Mi lesz ezzel a gyermekien érzékeny nővel, tényleg ennyi? Hazafelé menet, a kocsiban ezen agyalok. Annyira erős és több szálon futó a szöveg, szó szerint megjegyezni belőle képtelenség, de valahol félidőben megragad bennem egy gondolat: az emberiség természetes állapota nem a demokrácia, hanem a diktatúra. Van benne valami – máskülönben, újra és újra miért is ennél kötünk ki? Megfigyeltnek, kisemmizettnek, irányítottnak lenni hiába pokoli, ez a normális (?). „Állatnak” lenni, ez a természetes.
Pornó, jó a darabcím, ez a fedőneve a célszemélynek a róla készült aktákban. Annyi köze van a prostitúcióhoz, hogy egy megfigyelt ember teljesen kiszolgáltatott, az intim élete, a szexualitása sem tabu, ágyban párnák közt is állandóan lesik. A diktatúrák lehallgatókészülékei minden résbe behatolnak, nézik a célszemély legintimebb ölelkezéseit. Harmadik személyként ott vannak a gyermekáldás kellős közepén. Istent játszanak egy istentelen világban. Úgy szeretkezni, hogy közben tudod, hogy lehallgatnak, úgy csókolni, hogy videóra veszik.
Ez pornó? Kinek? Neked az élet, mert élni valahogy muszáj.
Visky András drámájának főszereplője egy nő. Van neki szerelme, az Ember, ő színésznő lenne, de egy olyan országban él (történetesen Romániában, a nyolcvanas évek vége felé, de ez mindegy is), ahol totális diktatúra van, és épp lehetetlenné tették hivatása gyakorlását. Így utcagyerekeknek tart előadásokat, amiért az állambiztonságiaknak gyanús lesz, megfigyelik és „Pornó” fedőnév alatt feljegyzések tucatjait gépelik róla. Poloskák, kamerák és figyelő szemek lesik minden lélegzetvételét. De a történetet nem csak ennyi, résbe, agyba hat, bekúszik a komfortérzetünk mögé…
Csonka Szilvia színészként és rendezőként olyan kimerítő alapossággal nyúl ehhez a darabhoz, amiért hatalmas elismerés jár.
Nem könnyű, erős vágásokkal, hirtelen tér- és időbeli váltások tagolják a történetet, ráadásul Csonka Szilvia egymaga játszik el minden szerepet. Nincsenek esetlegességek, minden mondatnak, mozdulatnak helye és jelentése van.
Olyan színházat teremt, amit én nagyon szeretek – bevallom, utoljára a Mesebolt Bábszínház előadásaiban láttam ilyen aktív színpadi jelenlétet: amikor a színész, mint egy sámán, életre kelti a szellemeket, megelevenedik kezében a báb, ennek a papírmasé világnak a megannyi fura tárgya. (Nem véletlen, hogy az alkotók között ott láthatjuk Kovács Gézát, a Mesebolt szakmai-művészeti vezetőjét is.) Ez a fajta játékosság – amit Csonka Szilvia színpadon hoz – hihetetlen izgalmas, nem önkényes, nagyon is passzol Visky András dokudrámájához, illik főhősünk bohókás lényéhez. Aki, míg teheti, átformálja maga körül a sivár valóságot. Persze, hogyan is lehet másként kibírni, hogy fiatalon élve eltemetnek, elveszik a hivatásod, a magánéleted, megfojtanak, halálba kergetnek…
Csonka Szilvit rég láttam színpadon, de ennyire érettnek és jónak talán soha – egymaga olyan komplex és igényes, mély színházat csinál, ami ritka. Nemcsak a díszletben,
színészi játékban is újrahasznosít,
valami egészen új irányt, életérzést, színpadi jelenlétet hoz elő…
Külön izgalmas dolog, hogy a díszlet és a jelmezek mind a környezettudatosság jegyében készültek. Újrahasznosítottak már nem játszó díszletelemeket, főként fa és papír alapanyagú részeikkel dolgoztak. Készítettek jelmezt például PET-palackokból, de felhasználtak a tisztítóból visszahozott ruhák védőborításához alkalmazott nejlon anyagokat is.
Ha kicsit is tovább gondolom ezt az újrahasznosítást, messzebbre jutok… Nemcsak odáig, hogy voltaképpen folyton folyvást ugyanazt a darabot játsszuk, és a díszlet is mindig ugyanaz. Sokkal inkább odáig, hogy lehet-e kidobott tárgyainkból, múltunk szemetéből nemcsak új díszletet, hanem új jövőt kovácsolni? Nekem Visky darabja, Csonka Szilvi rendezésében erről is szól. Mit kezdjünk történelmünk megannyi szennyesével? Súlya itt a vállunkon, szennyezik a jelenünk, és mi mégis tovább szemetelünk… Nem kéne megállni és valahogy újrahasznosítani azt, ami még menthető?
A darab keletkezéstörténete
A dokudráma szatmári ihletettségű, tulajdonképpen a szerző feleségének tragikus történetéből inspirálódott:
„Húsz éven át cipeltem magammal egy nagyon személyes, tulajdonképpen megoszthatatlan, legalábbis annak hitt történetet, de aztán egyszercsak elért a budapesti Nemzeti Színház felkérése, és elhatároztam, hogy nem halasztom tovább, elmondom, lesz, ami lesz. Harmadik gyermekünket vártuk 1989-ben, Szatmárnémetiben. Már belátható közelségbe került a szülés ideje, amikor a magzat úgy döntött, mégsem jön erre a világra. Belehalt édesanyja testébe. Születése előtt feladta, mint Beckett anyaméhben monologizáló, megszületni nem akaró, végül pedig április 13-án, nagypénteken, egyenesen a halálba beleszülető énje. A mi gyermekünk karácsonykor érkezett volna, a forradalommal együtt, de a mi karácsonyunk akkor nem a születés, hanem a gyermekhalál éve lett. Megszűnt dobogni a szíve, nem mozdult többet, leélte el sem kezdett életét – ki érti ezt? »Pornó« – egy fiktív fedőnév. A valóság viszont ennél a fikciónál sokkal elképesztőbb. A fedőnév viszont nem fedi el a valóságot. Reménységem szerint feltakarja.” – mesélte Visky András
