Hát megint Anton Pavlovics…
Ha meglátom Csehovot egy színház műsortervében, be kell vallani, először mindig a kötelezőolvasmány-érzés bizsergeti meg a tarkómat. Eej, gyerekek, hát megint?
Értem én hogy szeretitek, de annyiszor megvolt már
Aztán persze az előadás közelében lévők elmondják, hogy Anton Pavlovics most is időszerű (tudom én is persze, hogy igazuk van). Figurái velünk élnek, a barátaink, családtagjaink ők, akikkel mindig megállunk pár szóra az Aldiban. És persze elmegyek a színházba, és megnézem. És van, hogy megbánom, leginkább meg nem. Mert nemcsak a rendezések, magam is változom, egyszer még Nyina vagyok, ártatlan letört szárnyú sirály, a másikban már azon kapom magam, sokkal inkább értem az idősödő Arkagyinát. Kibontom magamban őt is, ehhez kell most Németh Judit jól megformált figurája – erről még később beszélünk… Most is feldobva jöttünk ki az Akacs Mihály utcai épületből, nekünk való este volt ez a tegnaplőtti. (Főpróbát néztünk.)
Szeretem Csehovot.
Középiskolás koromban Csehov volt az első olyan klasszikus, akin azt éreztem, hogy hozzá már van közöm. A Sirályt is számtalanszor láttam színpadon, filmen is, mégis úgy érzem, látva ezt a feldolgozást, hogy ez a történet megmarad. Néha azt is gondolom, a középiskolásoknak egy kicsit most messzebb van.
Eszembe jut, hogy a 18 éves lányom nem látta még a Sirályt, és lehet, hogy nem is fogja elolvasni. Vagy ha elolvassa valamelyik régebbi fordítást, akkor mit hall ki belőle 2022-ben? (A szombathelyi előadás Morcsányi Géza és Radnai Annamária egészen friss magyarítása alapján készült.) Hát persze hogy neki, nekik is énekel ez a sirály. Felnőtt életük elején, a fizikai és szellemi mamahotel falai között vergődő fiatalokról, akik legfőbb kérdése: hogyan építsék és indítsák el magukat, hogyan találják meg a saját hangjukat?
Erre gondolva is azt hiszem, fontos, hogy egy fiatal rendező megint ezt a darabot használta arra, hogy gondolkoztatni akarjon azon, mi a művészet, mi az hogy szerelem, hogy fiatalság, milyen a tehetség természete. Hogy hogyan alkot az ember, mik a vágyai és hogyan bukik el, ha elbukik. A Sirályban ez több, mint egy egyszerű „színház a színházban” futam, ez az íróról (Csehovról és másokról) is szól.
Szerepek, stációk, életkorok
Meg kell barátkozni vele, hogy nem én vagyok a sirály. Amikor tizen-huszonévesen olvastam vagy néztem a darabot, mindig magamat gondoltam bele. De most már nem, nem én vagyok a sirály. Már inkább attól félek, ne legyek vak, saját zsákutcájában eltévedt Arkagyina, aki miközben küzd a korával, képtelen meglátni a gyermekében a tehetséget, okosan segíteni őt.
Aztán persze Csehovnál most is jönnek, sorjáznak az örök kérdések: mi a művészet, ki az igazi író, ki a színésznő, mit kezdjünk a fiatalsággal, mit kezdjünk az élettel. Mindenki szenved, mindenki szerelmes, de nem abba, akibe kéne. Ezek mind olyan történetek, amik mellett nem lehet se elmenni, se megoldani őket. Pedig kezdeni kell velük valamit, kikerülni büntetlenül nem lehet.
Csehovnál maga a színház a színházban, az alkotó közeg, az alkotó ember ábrázolása önreflexió is. Többféle folyamatot, alkotói állapotot látunk, ki-ki másképp áll a saját alkotásához, szenvedéllyel vagy kiégve, de mindenképpen szenvedve.
Lehet, hogy ez egy széttöredezett tükör, ahol mindegyik szilánkból Csehov néz vissza?
És ha így látjuk, akkor a Sirály egy olyan tükör is, ami egy művészi élet különböző fázisait mutatja be. Benne van mindegyik. Amikor gyerekként nézed meg, akkor nyilvánvalóan Nyinával (Mari Dorottya) azonosulsz, vagy Kosztyával (Major Erik). Akkor csak azt látod, hogy az utadban állnak, megsérülhetsz, hogy kihasználhatnak, hogy elvehetik a tehetségedet. 18 évesen nagyon érzékenynek kell lenni, hogy a többi művészi stációval – az alkotó iparossal, a primadonnával is – azonosulni tudjon valaki. Érdekes, hogy a főpróba előestéjén éppen erről beszélgettünk egy művészeti pályára készülő fiatalkorúval. Akiben persze, hogy fel sem merülhet, hogy rossz kompromisszumokra kényszerülhet. Ugye, Anton Pavlovics. Az előadás közben többször eszembe jutott a gyerek lelkesedése, aki mint Kosztya, nem akarja azt a darabot színre vinni, amit a szülei játszanak.
Fiatalon nem tudunk belebújni a másik szerepekbe
Ezért is jó újra elővenni a Sirályt, különböző korban és életszakaszban, mert mindig mással azonosulsz. Lehet, hogy rossz hír, de már meg tudom érteni a kiégés felé menetelő író iparost. És nagyon remélem, hogy tíz év múlva nem érzem a magaménak Szorin (Szerémi Zoltán) szerepét, akinek nincs meg semmije, amire vágyott és őszintén már nem is vágyik semmire.
Színek; fehér, vörös, fekete. Egy kis sárga
Érdekes a darabban, bár ez 2022-ben már nem újdonság, hogy bútorok, korabeli jelmezek és igazi színpad nélkül, pár székkel és jól megformált térelválasztóval hogyan lehet megteremteni a teret és eleven színházat csinálni.
Az előadást ettől függetlenül is kitöltötték a beszédes színek. Fehérrel indult, amit aztán a vörös és a fekete egészített ki. A szereplők jelmezei is üzentek, a fehér, a vörös és a fekete ruhadarabok akkor is hatottak, ha tudatosan nem is dekódoltuk ezeket a jeleket. A vérpiros festék sem mindegy, kin van fölös mennyiségben, és kinek a keze szennyeződik be vele mintegy véletlenül. Mindenkinek van sirály énje, valahol, valamikor. És ha a körülmények úgy hozzák, gyilkos énje is van, mert
a szerelem is gyilkos érzelem, nem csak izzásba hoz. Megbénít és kiszívja a véredet, ha nem jókor és jó irányba talál.
Mása (Herman Flóra) feketében indít, aztán amikor az alkohol felszabadítja, pirosban közli, hogy férjhez megy ahhoz, akit nem szeret. Nem szórhatja a szikráit a vágyott irányba, hát ebben a jelenetben hevül fel igazán. Ennek a házasságnak a drámája nincs végigmesélve, de tudjuk, merre fut tovább – mekkora és milyen áldozat az övé? Ki megy tönkre egy ilyen házasságban, aki áldozatul adja magát, vagy akinek feláldozza magát? Ki az agresszor, és kivel lehet együtt érezni? Ki sérül, és ki oszt sebeket? Mindkettő, hogy aztán hárman szenvedjék tovább.
Antal D. Csabában (Trigorin) korábban inkább láttam volna a világgal pörben álló pályakezdőt, ehhez képest meglepett. A kiégés határán (talán már túl is) levő irodalmi iparos és hivatásos „sikeresférfi” hiteles figura volt, ahogy kell, szeretni, gyűlölni és szánni egyszerre tudtam a nézőtérről. Szerelmes felizzása forró pontja az előadásnak. Az ezt követő csók-körhinta pedig hatásos lezárása a jelenetnek, akkor is, ha tudjuk, hogy ez a feszültség csüggesztő behódolással, a valósággal való szembesülésben oldódik majd fel.
Mari Dorottya (Nyina) nekem a végére lett kész. Az előadás első felében – amíg el nem ment, hogy aztán két év múlva visszatérjen –az amatőr színjátszó, „v Moszkvu” vágyódó kislányt láttam benne, aki jól megtanulta a szövegét – mert hát ez volt a szerepe. A végjátékra aztán a gesztusaival tudatosan bánó színésznőt kaptuk meg tőle – mert hát ez volt a szerepe.
A Sirályról van még egy olyan emlékem is, hogy olyan jó „zokogós” darab, pedig a rendezők mindig lenyilatkozzák, hogy Csehovnak van humora. Van humora, csak nem mindig mutatják fel nekünk. Widder Kristóféknak sikerült ezt a rétegét is kibontani. Életszagú a szombathelyi előadás, elkerüli a színpadias gesztusokat, úgy, hogy mellette azt is leírhatnánk, hogy – nem jut jobb szó az eszembe – elvont. A földön jár, aztán a színekkel és a szimbólumokkal felemel. Azt mondja róla ebben a videóban Tóth Réka Ágnes dramaturg, hogy összművészeti. És valóban, még nem említettük, a színeken, a síkra festett alakokon túl a térformálása is említésre méltó: (tükrös forgóajtós) fémrácsok tagolják a színpadot vízszintesen, és függőlegesen, falat, paravánt színpadot, emeletet, hidat láthatunk beléjük.
A doktort játszó Horváth Ákos betegsége miatt a rendező Widder Kristóf ugrott be a szerepbe. Ez nem ártott az előadásnak, főleg, mert a „színház a színházban” eleve benne van Sirályban, ehhez csak hozzátett a rendező hús-vér jelenléte. A keverőpult mögött, képletesen és ténylegesen is.
„Szerettem volna azt elérni, megvalósítani, hogy ne egy ilyen poros, távoli múlt század eleji történetet nézzünk amikor bejövünk a 2022-23-as évad elején a Weöres Sándor színházba, hanem olyan problémákkal, érzelmekkel foglalkozó darabot lássunk, ami élő, nekünk is ismerős dolgokat vet fel. És megengedi nekünk, hogy ezeken a dolgokon ezeknek a szereplőknek a szemén keresztül valahogy végigmenjünk és akár kinyisson bennünk olyan érzelmeket vagy kapukat, vagy gondolatokat, amikhez nem biztos, hogy eljutottunk volna e nélkül. „
Widder Kristóf
Nézzétek meg a videót, Widder Kristóf előbb idézett mondatai mellett Tóth Réka Ágnes legalább annyira érdekesen beszél a Sirályról. Is.
Szereplők:
Arkagyina, színésznő Németh Judit
Trepljov, a fia Major Erik
Szorin, Arkagyina bátyja Szerémi Zoltán
Nyina, Fiatal lány Mari Dorottya
Samrajev, Szorin intézője Orosz Róbert
Polina Andrejevna, Samrajev felesége Bálint Éva
Mása, a lányuk Herman Flóra
Trigorin, író Antal D. Csaba
Dorn, orvos Horváth Ákos
Medvegyenko, tanár Kelemen Zoltán
Alkotók:
látványtervező Kupás Anna
zene Bakk-Dávid László
dramaturg Tóth Réka Ágnes
kellékes Pulai Anikó
hangosító Joós Márton
világosító Kiss Zoltán
súgó Jenei Ági
előadás trailer Kaczmarski Ágnes
ügyelő Győrváry Eszter
rendezőasszisztens Kovács Nóra
RENDEZŐ Widder Kristóf
