Ami miatt mégis nagyon mélyen megérintett, az a saját gyerekkoromhoz való közelsége térben és időben. És a leírhatatlan távolság, ami elválasztotta az én gyerekkoromat az övétől.
Elém került M Kiss Csaba Boldogságkönyvéből a Bogdán Lászlótól származó bekezdés. Hangulatos szocio-sztori volna, az agyi érzelemközpontnak ugyanazt a szektorát aktiválja, amit a nyomortól sújtott afrikai kisgyerekek, vagy a lesoványodott jegesmedvék képei. Ami miatt mégis nagyon mélyen megérintett, az a saját gyerekkoromhoz való közelsége térben és időben. És a leírhatatlan távolság, ami elválasztotta az én gyerekkoromat az övétől. Amíg a baranyai cigány fiú bűzlő, a bordáról lerohadó húst bányászott a dögkútból, én azon problémáztam, milyen walkmant vegyek, és hogy kapható-e éppen banán a kertvárosi zöldségesnél.
Ez a távolság azóta nagyobb lett, és ahogy látom az országomat, napról napra nő
Nem hozza közelebb hozzánk a leszakadókat az oktatás, és a közbeszéd, a politikai kommunikáció is egészen más irányba halad. Régóta. Ami a legjobban elszomorít, hogy a környezetemben sem a szolidaritást és az empátiát látom erősödni, hanem a fehér ember gőgjét. Az „ezek nem is akarnak máshogy élni”, vagy a „mindenkin magán múlik, mire viszi” szemléletet. Pedig…
Eszembe jutott még a Marosvásárhelyi Rádió nemrég hallott podcastja is, Parászka Boróka beszélgetett Böröcz József szociológussal. Az Amerikában tanító szakember elmondta, a történeti szociológia óráin a fehér és a színes bőrű diákok együtt zokognak. Utóbbiak azért, mert nehéz feldolgozni, hogy mit tettek az őseikkel. Előbbiek pedig, mert nehéz elviselni, hogy mit műveltek az őseik.
Nagyon szeretném remélni, hogy az én unokáim az egyetemi előadóterekben az elszegényedett baranyai falvakban élők unokáival együtt fogják feldolgozni azt, ami most (is) történik Magyarországon.
Ugye, hogy van rá esély?
Cserdiben, ahol felnőttem. Én voltam a legvékonyabb, mindig engem engedtek le a kútba. A dögkút az a hely, ahova az elhullott állatok tetemeit dobják. Volt a közelben sertéstelep, marhatelep, főleg onnan kerültek az állatok a kútba. Nyilván a betegek, fertőzöttek, tehát olyanok, amelyek elméletileg emberi fogyasztásra alkalmatlanok. Na, mi azt ettük. Volt figyelőszolgálat. Lesték, hogy mikor érkezik friss dög a kútba. Aztán jöttek értem, kötél a derékra, és leresztettek. Volt, hogy sokáig nem hullott el egyetlen állat sem. Olyankor megettük a régi húst is. Éhesek voltunk
.Az első leeresztésem félelmetes volt. 12-13 éves voltam. Ráengedtek egy nagy marhára, de már elég régi lehetett, mert egyből beleszakadtam. Azt hittem, hogy a halottak húznak lefele, és meghalok én is. Sírva üvöltöttem, hogy szedjenek már ki. Kiröhögtek. Nem volt cipőm sem. Mezitláb, klottgatyában szakadtam bele a tehénbe. A bordái szanaszét vágták a lábamat.Az ember bármit képes megszokni. Idővel már büszke is voltam magamra, hogy én lent a kútban is ügyesen meg tudok nyúzni egy marhát. Meg darabolni, hogy fel bírják húzni a nagyobbak. Aztán sütöttünk, főztünk belőle, meg csináltunk kolbászt is. A bőröket meg eladtuk.
Egy ilyen dögkút 4-5 méter mély volt, az átmérője valamivel kisebb. Sötét volt lent, és télen is nyirkos, fülledt melegség, meg förtelmes rothadó szag.Hiába kötötted be az arcodat, a szagok átjárták az orrodat, szádat, tüdődet is. A szagok, a gázok, átjárták az egész lényedet. Kivül is, belül is. Nem is tudom, hogyan éltem túl a fertőzéseket. A lábaim szinte rohadtak. Tele voltak állandóan mély, gennyedző sebekkel. Otthon még szappan se nagyon volt. Csak lavor és hideg víz. Ha szedtünk fát, akkor meleg is. De általában a közeli kanálisba jártunk fürdeni.
Mi négyen voltunk testvérek. Egy pár cipőnk volt és két alsónadrágunk. Felváltva hordtuk. 17 éves koromban apám kapott munkát. Bányász lett. Azután már kicsit jobban éltünk. A dögkutakat már megszüntette az állam. Nincsenek. Csak bennem. Mostanában kezdem feldolgozni magamban ezt az egészet. Talán ezért is beszélek róla. Eddig nem tudtam.
/ Részlet M. Kiss Csaba: Boldogságkönyv című könyvéből; Athenaeum Kiadó, 2017. /
Nyitókép: Facebook, Parászka Boróka oldala
Lives Matter kép: Pixabay, Madhana Gopal
