Klarinét és fuvola, zongora Bartókkal, aztán rezek és az univerzum minden hangja Brucknerrel…
Vászoncipő lerúg, még van egy kis idő, addig a Bartók Terem előtti parkolóban körömcipőre váltok. Még egy marlenka is belefér a Szimfóniában, amit egy pohár meggysörrel muszáj még leöblíteni. Egy remek szabadtéri kiállításmegnyitóról jövünk. (Kámoni Arborétum, ahol tavasz, természet és művészet összeér, de erről majd később, külön is írunk). Annyi biztos, a program, ami még péntek este várt ránk a Savaria Szimfonikusok által, felért aztán egy lelki update-tel…
Fél-háromnegyed ház, három remek darab, egy jó formában lévő szombathelyi zongorista… kell zenekar, egy karizmatikus karmester és egy roppant fiatal, zárkózott mosolyú ennél több egy estére? Apropó este…
Fuvola, klarinét, líra
Este a székelyeknél. Az első ütemeknél mindig elérzékenyülök, ahogy megszólal egymás után a klarinét és a fuvola – annyi természetes líra van ebben a pár hangban! Bartók és a ’30-as évek, a Magyar képek kezdő hangjai, elrepítenek egy másik világba. Még félig a szabadtéri kiállításon érzem magam, szól a fuvola, a nyíló rododendronok és zöldülő fák között, mintha madár énekelne. Vajda Gergely maga a mosolygós, magabiztos erő, jókedv árad belőle ahogy vezényel, még hátat fordítva is. A zenekaron is ezt látom.
Zongora, élet és madárdal
A magyar képek után esik le, miért láttam Berecz Andrást, a mesemondó-népdalénekest a Szimfónia teraszán: a zongorista szólista Berecz Mihály.
Bartók III. zongoraversenyével kápráztat el. Bartók dinamizmusa mellett (sosem tudok betelni vele, ha élőben látom is, nem csak hallgatom) laikus fülnek is meglepő szépség van ebben a műben – a középső rész valami nagy-nagy szintézise az életnek, szép lenni. „Az eddigi zongoraversenyeiben az „agresszivitás” és a virtuozitás volt előtérben, most inkább a líraiságon van a hangsúly. Bartóknak ez a „végakarata” különös, új harmóniában oldja fel egész életművének konfliktusait.” – olvasom később a darabról. Bartók 1945-ben írta, amikor már az Egyesült Államokban élt, és a leukémia előrehaladott állapotában szenvedett. Érdekes lehet még megjegyezni, hogy az első a tétel elején megszólaló korál-dallam nem más, mint egy madárhang lassított tükörfordítása. Bartók egyébként ekkor madárhangokat jegyzett le, közülük többet „szó szerint” felhasznált a kompozícióban. (Ma is, másnap újra és újra hallgatom ezt a zongoraversenyt, szép, nincs jobb szavam, mindig felfedezek benne valami újabb dallamot, ami megérint.)
Apák és nagyapák
Furcsa találkozás ez nekem: Vajda Gergely és Bartók… ezt muszáj megjegyeznem. A karmesterről szokás tudni, hogy ő a neves szoprán, Kincses Veronika fia, édesapja pedig Vajda József fagottművész, akit a legtöbben onnan ismernek, hogy ő játszotta a TV-maci alapját. Vajda Gergelyről azonban nekem egészen másvalaki jut eszembe, fogalmam sincs, nem találtam róla írást, milyen kapcsolatot ápolt a karmester nagyapával (Vajda Józseffel), de zalaegerszegiként nekem Józsi bácsi egy ikon volt. A mi vidékünk népdalgyűjtője. Ami zalai népdalt tudok, az ő könyveiből tanultam, abba az általános iskolába jártam, aminek első igazgatója ő volt, aminek zenei tagozata ma is értéke a városnak (aztán abba a gimnáziumba tanultam, aminek az igazgatója Vajda István volt, Józsi bácsi másik fia). Józsi bácsi gyerekekből verbuvált citerazenekara nélkül nem tartottak iskolai ünnepséget, emlékszem, mindig ott üldögélt oldalt, citerásai mellett, még nyugdíjasként is bejárt népzenét tanítani.
De térjünk vissza a koncertre, és Bartók III. zongoraversenyére… és Berecz Mihályra, aki (milyen a véletlen, Berecz András fiaként szintén „népzenés” családból jön) könnyedén, játékosan indít. Figyel a zenekarra, a zongora nála eszköz. Ámulattal hallgatom és nézem, milyen összhangban dolgozik a zenészekkel. A szünetben, a folyosón olvasom aztán róla, Bartók zenéjén keresztül szerette meg a zongorázást, az MMA ösztöndíjasaként pedig most azt vállalta magára, hogy eljátssza Bartók mindhárom zongoraversenyét, és 8 koncertet fog adni.
Rezek és az univerzum minden hangja…
Nekem már itt, két Bartók után tökéletes az estém, nincs hiányérzetem. Brucknert kevésbé vártam, a 19 század második felében élt osztrák zeneszerzőt kevésbé favorizálom, de ne legyünk ennyire nagyképűek: nem is ismerem igazán.
Hiába, ha élőben nem látom, nem biztos, hogy ennyire lenyűgöz, annyira összetett konstrukció a IV. szimfónia, mint egy katedrális. Közben Star Wars érzésem van – megfejthetetlen, miért érzem magam folyton a scifi valamelyik epizódjában. Illetve dehogy: a hangszerelés, a vonós tremolók, a rézfúvósok dinamikája, amitől folyton bevillan egy-egy csillagok háborúja jelenet, na és John Williams zenéje (van hasonlóság, és az sem kérdés, ki tanulhatott kitől)… Élőben leírhatatlan élmény, hogy épül, bontakozik ki ez a dinamikus, romantikus, érzelmi csapongásokkal teli zenei katedrális. Tömény hatvanhét perc, ami után jogosan hálás a közönség!
A darabról annyit még érdemes elmesélni, hogy a zeneszerző által ,,Romantikus” alnévvel jelzett szimfóniát Bruckner szegénységben, névtelenségben írta. Előző, harmadik szimfóniáját, amelyet Wagnernek dedikált, kudarc, gyász, megaláztatás övezte. Az ősbemutató karmestere elhunyt, ezt követően pedig egész Bécsben senki nem akart már Brucknert vezényelni. Így aztán a zeneszerzőnek magának kellett a pódiumra állnia. Egyszer a helyzet odáig fajult, hogy Bruckner a zenekart (ami történetesen a Bécsi Filharmonikusok volt) megkérte arra, hogy egy részt ismételjenek meg, mire ők kinevették és nem csináltak semmit. Az ősbemutatón csak Bruckner „keménymagja” ülte végig az előadást (viszont ott volt Gustav Mahler is), hogy bíztassák őt. Képzeljük csak el – milyen megaláztatás lehetett, hogy az egyik legnevesebb zenekar nem állt szóba vele, és a publikum pedig zene közben lelépett.
A 4. szimfónia fordulópontot jelentett a zeneszerző életében, ugyanis a közönség ezt a darabot végre imádta. Érdekesség továbbá, hogy a szimfónia magyar karmesterének a komponista annyira hálás volt, hogy fizetése mellé még extra pénzt is fizetett az amúgy nem túl tehetős Bruckner.
A mű érdekessége továbbá, hogy Albert Speer, Hitler építésze és bizalmasa kérésére 1945 áprilisában, Berlin eleste előtt nem egészen egy hónappal bemutatták a városban a szimfóniát. Az építész a vesztes háborúra való utalásként választotta a művet.
