Az opera tényleg a sznobok műfaja? Pillangókisasszony Szombathelyen

Ha valamit nagyon sajnálok, az az, hogy tegnap este – inkább már éjszaka – lusta voltam ahhoz, hogy elővegyem a  telefonom, és nem vettem fel a perceken át tartó vastapsot. Bizonyítékként, hogy Szombathelyen, itt és most még mindig lehet ilyenben részünk. Ahogy ott álltunk, a teltház szélén, a szombathelyi MSH-ban, mintha sosem lett volna Covid-19, lelkendezve, kurjongatva ünnepeltünk. Volt mit. 

Másnap délelőtt aztán, amikor végigpörgettem a netet, szembesültem vele – egyetlen beszámoló sincs arról, hogy a Magyar Állami Operaház és a Savaria Szimfonikus Zenekar – a nyári szünet előtti utolsó pillanatban – bombasztikusan friss Pillangókisasszony-előadást hozott össze. Muszáj tehát megírni, hogy önálló, saját szombathelyi produkció született. Olyan rendezésben és nívós énekesi, zenekari munkával, amitől nekem leesett az állam. 

Az “opera a sznobok műfaja” – jegyezte meg egy szakavatott ismerősöm az első szünetben. Álltunk az italautomata előtt, ha már opera, szerettünk volna pezsgővel koccintani, de büfé nem volt, ittuk a gépi kólát. Szóval a sznobok műfaja… mert a befogadást megkönnyíti a teátrális előadás, díszlet és jelmez, megtűzdelve kívánságműsorokban agyonjátszott slágeráriákkal. Ami kétségtelen, itt Szombathelyen az idősebbek műfaja lett, mondjuk hírverést sem láttam a produkció körül, pluszban meg itt ez a védettségi igazolványos ki-bejárási mizéria.

Jómagam sem tudtam mi készül Szombathelyen, ha nem szól egy jóbarát, simán kihagyom. 

AZ MSH nem az a tér, ahová bármilyen színházi előadást szeretek elképzelni, de most az előrehozott színpaddal – külön kis teret kaptak az opera énekesei – közelebb került a játék a nézőkhöz is. Lent a parkettás teremben a Savaria Szimfonikus Zenekar – fent a  színpadon pedig az operaház kórusa – mint egy hatalmas orgonai sípjai, a háromnegyed tér csak profi zenészből állt. Középen Kovács János karmester (nagy kedvencem, nemegyszer dolgozott mostanában is a szombathelyi zenekarral) , neki is személy szerint nem kis része van abban, hogy ez ilyen profi módon összeállt.

A zümmögő–kórus alatt a foglalkozás aztán elérte célját – a potyogtak a könnyeim, és nem a mécsesek bedobása miatt. Ahogy a hárfa, a kórus, a zenekar együtt megszólalt – leírhatatlan hangorgia.

Külön életet élt hátul a vászon, amin nem csupán a magyarra fordított szöveg futott, hanem megszerkesztett mozgóképek sora, élő díszletként értelmezték és egészítették ki a történetet. A legelső filmbejátszás olyan felütést adott a jól ismert sztorinak, ami egészen máshová helyezte a Pillangókisasszony történetét. Archív filmfelvételeken a valóság: a hódító amerikai katonák, leigázott kultúrák és a bennük élő nők. Pillangókisasszony nem volt egyedül… Ezután még egy fokkal tragikusabb lesz: mit is tesz ez az amerikai tengerész a drámában a 15 éves japán kislánnyal. (Ma, utólag ötlött eszembe, hogyan színesíti a történetet a japán hadsereg által kizsákmányolt koreai és kínai „vigasznők” pokoli élete. A történelem nem a makulátlan áldozatok és a rosszak fekete-fehér küzdelme.)

A Pillangókisasszony a legsikeresebb és a legtöbbször színre vitt opera Amerikában, de mostanában egyre többen megkérdőjelezik, szexistának és rasszistának tartják. Ezen a csorbán igyekszik ez a rendezés is javítani.

Maga az opera egyébként két forrásból táplálkozott. John Luther Long elbeszélése és David Belasco drámája alapján Giuseppe Giacosa és Luigi Illica írta a librettót. Egyiket sem tartják remekműnek. Long történetében az amerikai Pinkerton egy opportunista, felelőtlen férfi, aki inkább házikedvencként tekint Cso-cso-szánra, mint feleségként, Pillangókisasszony pedig mazochisztikus módon ragaszkodik a férjéhez. Az elbeszélés tanulságos példázata annak, hogy egy önző figura hogy tesz tönkre egy naiv nőt. Belasco drámája is hasonló koncepció mentén festi meg a karaktereit, ami viszont korántsem hatásos: Cso-cso-szán gyerekes, sztereotip és passzív hős, és csak a dráma utolsó lapjain nyer némi hitelességet.

Jó, hogy Hábetler András újabb nézőpontokat is megvillant. Nem fél például, még a dráma fináléjába is belepiszkálni, happy end nem lesz, de legalább némi igazságszolgáltatás jár nekünk is, női nézőknek…. Közben úgy viszi színre az Un bel di vedremo – nagyáriát, hogy megismétli Marlyn Moore híres szoknya-fellibentését, a háttérben pedig a békeidők amerikai reklámplakátjairól csábító csókokkal szédítene bennünket az amerikai álom…

Nem tartok névsorolvasást, de le a kalappal minden énekes előtt is!
Nem reméltem volna, hogy ennyire korszerű, újragondolt és lehengerlő előadást hoznak össze Szombathelyen. Simán, kevesebbel is be szoktam érni:)

Igazán nagy hírverést, azt nem kapott, ezt az egyet sajnáljuk csak, többet érdemelt volna… 

Címlapfotó: Büki László / Vaskarika (további fotókért kattintsanak IDE)

Puccini: Pillangókisasszony

Vezényel: Kovács János

Rendező: Hábetler András

Közreműködők:

Cso-cso-szán- Kriszta Kinga

Pinkerton- László Boldizsár

Sharpless- Káldi Kiss András

Szuzuki- Busa Gabriella

Goro- Kiss Tivadar

Bonzo- Egri Sándor

Császári biztos- Rácz István

Kate- Simon Krisztina

és a Magyar Állami Operaház Kórusa.

1900-as londoni tartózkodása idején Giacomo Puccini megtekintette David Belasco Madama Butterfly című egyfelvonásos színművének előadását. A darabot olyannyira szívbemarkolónak találta, hogy rögvest megkérte kiadóját, Ricordit az elkészítendő librettó jogi vonzatainak rendezésére. 1901 elején meg is kezdődhetett a munka, melyet Puccini kedvenc librettistáival, Luigi Illicával és Giuseppe Giacosával végezhetett. Szenvedélyesen zajlott a munka, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy Illica el is utazott Nagasakiba a helyszínen gazdagítva tapasztalatait a japán kultúráról, Puccini pedig a japán zenét tanulmányozta hasonló elhivatottsággal. Az opera első előadása azonban mindezek ellenére csúfos kudarcba fulladt. A lényegesen átdolgozott verzió bresciai előadása volt az, mely 1904. május 28-án elhozta a megérdemelt és máig tartó sikert az alkotóknak.

Az opera szívszorító történetében két, egymástól fényévnyi messzeségben elhelyezkedő kultúra szimbolizálja az ártatlanságot és az érzéketlenséget; a feltétel nélküli bizalom és az önző léhaság tragikus találkozását jelenítik meg. Mindezt persze korántsem didaktikus tanmeseként formálták meg a Madama Butterfly alkotói. A morális korlátokat nem ismerő, a japán lányt játékfeleségként használó dúsgazdag Pinkerton és az amerikai tisztben a végsőkig megbízó és hozzá haláláig hűséges Cso-cso-szán nyomasztó történetének fojtogató atmoszféráját a lélekemelő melódiák, a Puccinire jellemző árnyalt, lágy zenekari színek elvonatkoztatják a valóságtól és a művészet katartikus régióiba emelik.