Szerethető filmet kaptunk Tóth Barnabástól. Nem giccseset, tényleg szerethetőt. Nemegyszer folytak a könnyeim.
Rég láttam ennyi finomságot egy magyar filmben, elszoktam tőlük. Meglep az is, hogy Szombathelyen, hétköznap, esti fél nyolcas kezdéssel, majdnem megtöltöttük a kistermet. (Pár napig játsszák még, úgyhogy kattintsatok a dátumokért!) Jobbára negyven pluszosok voltunk, de kész csoda így is, hogy ennyien hallottuk hírét ennek a jó magyar mozinak.
Az Oscar-esélyt – amivel lépen-nyomon reklámozzák – azért enyhe túlzásnak érzem, nálunk szerencsésebb országokban készülnek azért ennél jóval nagyobb büdzsével, magasabb színvonalon, több profizmussal is mozik.
De azért tegyük hozzá:
Tóth Barnabás filmje, az Akik maradtak azonban mégsem átlagos
Jómagam is, több interjút készítettem Holokauszt-túlélőkkel, akik 1945-ben hazatérve szembesültek azzal, hogy elvették – elvesztették mindenüket. Egyetlen hozzátartozó nélkül, elképzelhetetlen borzalmakkal a múltjukban, a semmiből kellett új életet kivakarni maguknak. De hogyan? – ez a kérdés legalább annyira izgatott mindig is, mint maga a felfoghatatlan trauma.
Kinek könnyebb? Annak aki meghal, vagy annak, aki túléli?
A film az ’50-es évek legelején játszódik. Épül már a diktatúra, de nagyon frissek még a háború, hőseinknél a gettó és koncentrációs táborok sebei. Az emberek, akik maradtak, próbálják élni az életüket a háború utáni Budapesten, közben várják haza, vagy siratják a szeretteiket.
Ebben a közegben próbál túlélni Dr. Körner Aladár (Aldó), a nőgyógyász. Elvégzi ugyan a munkáját, de élőhalottként mozog a mindennapokban. Képtelen feldolgozni az őt ért traumákat, családjának elvesztését.
Egyszer szembetalálkozik Klárával, egy 16 éves gyermeklánnyal, aki vad, dühös a világra, ő is elvesztette a szüleit, húga a szeme láttára halt meg, és nem talál semmilyen kapaszkodót magának. Olga, a nagynénije egyszerűségével, túlontúl gyakorlatias spórolásával halálra idegesíti. Kedvetlen, rosszmájú, undok tini. Kettejük fura kapcsolata, barátsága, lelki egymásra találása lesz maga a film.
A magány, az üresség, a félelem és a fájdalom – aztán a feléledő szeretet és a vonzalom mind olyan érzések, amelyeket szavak nélkül is egyből átérzünk – ez a film erőssége. Nem beszéli túl az érzelmeket, a gesztusok nyelvén nagyon hat.
Leginkább, ami nekem nagyon átjön, Hajduk Károly és Szőke Abigél kettőse. Mindketten szeretetre – megértésre, elfogadásra vágynak, miközben félnek, képtelenek elengedni fájdalmaikat, és veszteségeiket. Izgalmas, hogyan, kinek és mivel sikerül a másikban áttörni a hallgatás falát. Közben mennyire könnyen bele lehetne csúszni, félreérteni egy gyermeki ragaszkodást, egy férfi gyengédségét – mindvégig pengeélen táncolnak.
F. Várkonyi Zsuzsa, aki a film alapjául szolgáló regényt írta (Férfiidők lányregénye címen) pszichológus. Pontos diagnózist ad arról, hány és hány oka lehet a túlélőknek arra, hogy befelé forduljanak. A félelem mennyire bénító, hogy ha valakit újra megszeretnek, akkor azt újra el is veszthetik. Az önostorozás, amiért ők megmaradtak, a szeretteik viszont nem. A csalódás. És persze egyszerűen csak a fájdalom.
Azért látszik: alapvetően tévéfilmnek készült
Érződik a kis költségvetés. Talán ez az oka annak, hogy látványvilágában nemigen hoz újat, közel sem annyit, amennyi a mondandója. Sok az ismert klisé, a macskaköves pesti utcák, ósdi berendezésű lakások és kopott intézménybelsők…. Amik nem eléggé kopottak. Minden tárgyon, a viselt ruhákon is mind látszik, hogy frissen érkeztek a díszlet- és jelmeztárból, szinte érzem a smink és a hajlakk szagát, a képi világa annyira steril.
Amennyire erős a történet, feszes a dramaturgia, annyira csendes lett aztán a vége. Nem tud vagy nem akar kifutni sehová, legalábbis a cselekményt tekintve – nincs csúcspont, hiányzik a lezárás. Az élet halad a maga medrében.
Ugyanakkor olyan finom és érzékeny atmoszférája van ennek a filmnek, annyira mély és őszinte pillanatai, amik bevésődnek, amikből bátran hetek múlva is merítkezhetünk.
Egyszóval nézzétek meg, aztán írjátok meg, nektek hogy tetszett!
- magyar bemutató: 2019. szeptember 26.
- rendező: Tóth Barnabás
- főszereplők: Hajduk Károly, Szőke Abigél, Nagy Mari
