Hello bébi, te nyomorult állat… ezt se gondoltam volna, hogy a kötelezőként unt Fösvény után majd pont ez az Európa Kiadó dal pörög a fejemben. Sok mindenre készültem, erre nem. Nehéz is róla írni, mert annyira sűrű… Önmagában Bognár Róbert fordítása is üdítően mai, nemcsak kacagtató íze, de valami fanyar bűze is van. A szombathelyi Weöres Sándor Színházban (WSSZ-ben) a tavalyi évadban a Gyévuska okozott hasonló, hosszan tartó belső ujjongást bennem. Nagyon különböző ez az előadás, de attól is más, mint amit általában A fösvénytől és egy klasszikus komédiától megszoktunk. A másság szinte minden részletben ott rejlik, és a végére egészet ad.
A színházban pont ezt szeretem, a teremtő fantáziával egy ilyen őskövület darabot is ki lehet forgatni a sarkaiból.
Hihetetlen megtapasztalni, hogy a legabszurdabb dolgokra is, mi nézők, pillanatok alatt képesek vagyunk ráhangolódni, és a rendező által szabott koordinátarendszerben otthonosan mozogni. Hogy Telihay Péter rendezésében Harpagont, a változásra képtelen uzsorást, nem mellesleg becsvágyó, önző és hiú férfit egy nő, méghozzá egy csöppet sem férfias alkat – Németh Judit játssza? Igen, okés lesz így, 1 perc után már fel sem tűnik…
Hogy zsugori uram, Harpagon lakása egy trezor belseje? .
Erős indítás ez a díszlet: fekete és vörös, mint egy lüktető szívben, olyan ez a kitalált börtönvilág, amibe korosodó fösvényünk rabosította magát. Egy trezor belsejébe találjuk magunkat, amiből a ki- bejárást rácsos ablakok, rések és kódokkal működő ajtók biztosítanak.
A fösvénység fura egy lelki kór, Harpagon számára a világ egyetlen beteges értelme ugyanis a pénz, mindent és mindenkit csak ebben mér. Képlete végtelenül egyszerű – minél olcsóbb valami, annál jobb. Minél több haszonnal jár – annál, jobb. Nem számít, hogy gyermekei és alkalmazottai fösvénysége miatt fuldokolnak, hogy szájára veszi a város, mindenki utálja, próbál előle a csapóajtókon és rácsokon túli, szabadabb világba menekülni – ő észre sem veszi. A pénz Harpagon világegyetemében nem elkölthető eszköz, a birtoklás maga, a boldogság egyedüli tárgya.
Valahol itt, Moliere jellemrajzával születik meg a pszichológia, mint tudomány. Találóan írta Szerb Antal:
„A pszichológia a XVII. században születik meg, az ember belső törvényei iránt való kíváncsiság irodalmi arcképek és jellemrajzok tömegét hozza létre. Nem csoda, ha a színpadon is jellemeket akartak látni, vagyis típusokat, amelyeknek cselekedetei szükségszerűen következnek belső törvényeikből.”
Harpagon, a fösvény alakja talán legzseniálisabb, amelyet Moliére teremtett.
A főszerepben egy olyan ember kapunk, akit mindenki megvet, csak rosszat pletykálnak róla, de túlzás nélkül állíthatjuk, bármilyen tanmesét is kap a története végére, képtelen belőle okulni. (A fösvény egyike azon ritka klasszikus komédiáknak, amelyekben a teljes életkudarc sem gyógyítja ki a „hőst” súlyos jellemhibájából.) A pénz által igazgatott világ lényege koncentrálódik és nő benne a szörnyetegségig hatalmassá. Mindent magának akar, mint a kisgömböc, növeszti vagyonát, miközben még saját magára is sajnálja a pénzt…
Legalább élvezné, költené, szerezne a családnak, a barátoknak is, ugye értjük… de a klasszikus fösvény mindenkivel, magával szemben is fukar.
Németh Judit kevésbé vígjátéki, sokkal drámaibb, katonás feketében- egy nemtelen és szívtelen szörnyeteggé növeszti előttünk magát. Mert a fösvénység nem nemfüggő, bár a hagyományos ábrázolások többségében erősen férfias jellemvonás. Alakítása jutalomjáték 17 év szombathelyi társulati tagság után neki is, nekünk is. Elhisszük ezt is neki.
Közben azért, a legvégén, amikor bejön az eddig csak kérőként emlegetett Orosz Róbert, csapunk a homlokunkra – igen, ő az társulati tag, aki a klasszikus felfogás szerint, férfiként el tudta volna játszani ezt a keserédes szerepet.
Görbe tükröt felé a fiatalok tartanának – Harpagon gyermekei, akik még szívszorítóan normálisak, és egy új kor hajnalán épp ifjúk és szerelmesek – és a maguk kedvére házasodnának. Harpagont azonban nem érdeklik az érzelmek, kiárusítaná a gyermekeit, dús hozományt és magasabb társadalmi státuszt remélve – mi másért, mint a maga haszna miatt.
A fiatalok azonban nem így akarnak élni- fura.
Itt kezdődik a dráma és a komédia. Hajdu Péter István, Nagy-Bakonyi Boglárka , Kuttner Bálint , Herman Flóra négyesétől szerethető alakításokat kapunk, öntudatos fiatalokat, akikkel azonosulni tudunk. Beszédesek már a jelmezeik is – érdemes rájuk külön is figyelni, ki visel fehéret – fekete erényöv szerű kontúrral, kin van szürke kapucnis felső, vagy épp díszletbe beakadó kabát – mindennek jelentése van!
A gyermekek fellázadnak, harcuk a szabadságért egyre elkeseredettebbé, már-már abszurddá válik, ők is torzulnak, alakoskodnak, játszanak, tekerik a szálakat tovább. Aztán ott támadnak, ahol az apának a legjobban fáj… a pénzes ládikánál.
A darab egyik legmegrázóbb jelenetét pont ez adja, amikor nyüszítve, tébolyodott elkeseredésben járkál a nézők között a kifosztott szülő (Németh Judit) keresi ellopott vagyonát. És mi, ha tudnánk sem segítenénk neki, de nevetni sincs szívünk, sajnáljuk…
Ha akarom, mozgásszínház ez is
A rácsokkal, ajtókkal ellátott díszlet különös mozgásteret ad, lehet csúszni- mászni tekergőzni, csapkodni, osonni, hallgatózni… Már ettől is más egy ilyen térben való színpadi játék – eszembe jut Horváth Csaba és a Forte sajátos mozgásszínháza. Nem olyan, talán egyszer van direkt táncos elem, de hangsúlyosabbak a mozdulatok, intenzívebb a színpadi jelenlét. Izgalmas ez is.
Nálam, egy rendezés másik fokmérője, hogyan mozognak a színpadon nem csak a fő-, hanem a mellékszereplők is
Mennyire élnek a mellékszereplők, játszanak ők is, miközben biodíszletként jönnek-mennek, és jó, ha egy-két mondatnyi szöveget kapnak. Telihay rendezésében ezt is kipipálhatjuk, nincsenek mellékszereplők, mindvégig tüzesen és hangosan jelen vannak (Némedi Árpád, Szabó Róbert Endre és Balogh János), ha nem beugranak be épp komornyikként, akkor hangszert ragadva zenélnek, ritmust –életérzést és hangulatot teremtenek. Remekül!
Aztán itt van ez a Jacques is – Kelemen Zoli kocsis és szakács szerepe, ami túlnő a szövegen, és Harpagon egyik legigazabb tükrét adja. Álszent -szemforgató, nem tudjuk, mikor higgyünk neki, mikor nem. Valamint a házasságközvetítő vörös démon (Nagy Cili), női párja, aki szintén csak túlélni akar ebben a számzáras kalitkában.
A fösvénységre nincs gyógyír
Pszichológizálhatunk az okáról, a legvégén – már női ruhában – Harpagon is elmondja, ami mostanság a vízcsapból is folyik: minden a gyermekkori traumákkal kezdődik. Moliere idejében pedig még nem ismerték a kognitív viselkedésterápiát… Harpagont a gyermekkori nyomor traumatizálta – emiatt kattant be nála a kóros félelem és szorongás a szegénységtől, hogy pénz a legnagyobb kincs, és bármi áron muszáj megtartani. Ez ad menedéket és biztonságot- az egyetlen mankó az élethez.
Vajon mit ad nekünk a Fösvény, most?
Mennyire vagyunk mi is Harpagonok, mennyire akarunk, tudunk belenézni ebbe a tükörbe, és meglátni pénzéhes – folyton jobbat, nagyobbat, szebbet kívánó önmagunkat? Mi mit hazudunk épp magunknak? Lehet, nem fösvények vagyunk, de normális a pénzhez való viszonyunk? Tudunk érdek nélkül szeretni? Lemondani a pénzről másokért? Adni, költeni normálisan, valós igényünk szerint? Eszünkbe jut a fösvény, amikor rossz szájízzel fizetjük ki a számláinkat, szinte sajnáljuk, fogcsikorgatva dobunk valami borravalót a pincérnek, vagy az alkalmazottaink helyett mindig csak a saját bendőnket tömjük?! Miként nézünk magunkra, amikor legszívesebb félrenéznénk, ne lássuk a koldust, amikor a Spar előtt a bevásárlókosarunkból a százasunkat kérné… menne el inkább dolgozni… akkor mi milyenek vagyunk, jobbak, mint Harpagon?
Készüljetek!
2 óra lesz egyben, nincs szünet, nincs büfézés, se perec se pezsgőzés (mit szólna ehhez az operaház direktora), de egy idő után már azon szurkolunk, nehogy most szakítsák félbe!
Végezetül még egy legendás idézet –a Facebookon találtam az alábbi korfestő történetet:
„Péntek este A fösvényen voltunk a Magyar Színházban, Haumann Péter játszotta Harpagont. Amikor éppen ott tartott a monológjában, hogy „Ki lopta el a ládikámat?”, egy néző bekiabált:
– Soros György!
Haumann szünetet tartott, aztán kinézett a színpadról:
– Mondd, te hülye vagy? – majd folytatta tovább.”
A fösvény
Írta: Molière
komédia
115 perc, szünet nélkül
Fordította: Bognár Róbert
){kind=link}