Belehúzva a Pirandello-csőbe
„Nahát!”
Ez az első nézőtéri mondat, ami az előadás végén, a sötétben elhangzik, és amit a tanácstalan Néző meghall, miközben kabátját keresgéli. Menekülne kifelé, csak nehogy valaki leszólítsa, és a véleményét kérdezze. Azért a színházi kijárat felé még megüti a fülét pár összekacsintós megjegyzés: ez igen, ez a már valami! Hatás nélkül senki nem távozik, vagy menekülne, vagy kiélvezi a kiélvezhetetlen káoszt, és jóizűen elmajszolja a számkivetett szereplők monológjaiból összegyúrt abszurd performanszt.
A Néző a folyosón keresztül egészen a parkolóig menekül, aztán meg haza, egyenesen a fotelbe, egy deci fehérbor mellé, hogy ott dünnyögje bele a billentyűzetbe: nem, nem akarok többé Pirandellot nézni! Másnapra aztán elmúlik a lázadása, kezdi élvezni, hogy kibabráltak vele megint.
Egy szó, mint száz, érdekes emberkísérlet zajlik épp a szombathelyi a WSSZ kamaratermében
A Néző évtizedekkel ezelőtt már belefutott egyszer, élete egyik legunalmasabb színházi élményei közé tartozott ugyanez a Pirandello-darab, egy amatőr társulattal. Most, hogy a Weöres Sándor Színházban újra látta, rájött, voltaképp nem is az amatőr társulattal volt a baj (ott és akkor a Néző, a Rendező és a Szerző nagyon nem talált egymásra.)
Ezért szeretik ennyire újra és újra játszani
Érti persze (mindjárt boncolgatja is) a lényegét, miért kavarta fel anno, több mint száz éve a színházi állóvizet, miért gyűlölték sokan, aztán mégis miért lett a kortárs drámairodalom egyik megkerülhetetlen alapműve.
Ami, ha belemegyünk, nem is darab, vagyis úgy darab, hogy nincs felvonásokra és színekre tagolva, úgy van humora, hogy nincs, egyszerre komikusnak és tragikusnak hat, a cselekmények nem futnak sehová, és sorolhatnánk, miközben érzi, ott a kimondatlan dráma, ott a feszültség, minden, ami egy jó darabhoz kéne, ha valaki befejezte, kiírta volna egyszer magából…
Az 1920-as évek elején, az abszurd hajnalán járunk, minden klasszikus esik szét, a művészet örömét leli a leépítésben, a konvenciók és íratlan szabályok megszegésében és szétvagdosásában. Pirandellonál sincs színpad, a színfalak tetszőlegesen áthelyezhetők, függöny által újra és újra felépíthetők. Lehet filozofálni, mitől színpad egyáltalán a színpad, mitől válik el a való világ reális élettértől, hol a határ, mikor kezdődik, és mikor ér véget egy előadás, ki a színész, ki a szereplő, mi végre egyáltalán ez az évezredes műfaj, a színház, és minek van a közönség….
A Néző is elismeri, ma is aktuális a kérdésfelvetés – hiszen még midig ott tartunk, a legtöbb magyar színházban (üdítő kivételek közé tartozik a szombathelyi WSSZ is), hogy a dráma az legyen dráma, de azért jobb a zenés – és kosztümös, a színész meg szépen játssza el a megírt szerepét, minél valóságosabban, annál jobb, a Néző meg csak nézzen…
Ha a Szerző megír egy szerepet, az önálló entitással bír? Kié a szerep, a szerzőé, a közönségé vagy a színészé? Azzal, hogy egy színész magára ölti a szerepet, mennyire lesz az övé, és mi marad a szerző által kigondolt szereplőből? Mi van azokkal a szerepekkel, amiket a szerző kitalált, de mégsem tudja egy drámába becsomagolni? Mi lesz a félbemaradt történetekkel, amik kísértenek, amik megszületnek, de sosem adják elő őket? Az a történet maga – amire a Hat szereplő választ keres. (Ami a színdarabban 14 – ebből lesz Szombathelyen 6, de ez most részletkérdés.)
A darab azt sugallja, hogy az illúzió valóságosabb, mint maga a valóság, sőt azt, hogy minden, amit valóságnak hiszünk, egy illúzió.
Voltaképp nem is a színész, hanem a szereplő állandó – mert élete, jelleme, személyisége előre meg van írva. De mi van velünk emberekkel, akiknek ezernyi énünk van, mindenki mást lát bennünk. Ezek a héjak ránk és hozzánk tapadnak, belénk ivódnak, kik vagyunk hát valójában? Ezt csak az tudja megmondani, aki ezeket az éneket lehámozza magáról, de mire lehámozzuk újabb és újabb héjakat növesztünk…
A felvetés is kellőkép abszurd, de Kondákor A. Panka a mozgásszínház sajátos eszközrendszerével még csavar rajta… Az egészről a kritikus Nézőnek mi más, a szürrealizmus jut eszébe: a díszlet, a bohócszerű lények az elfolyó időben, a groteszk jelmezek, a folyton-mozgás, a csoszogás, a hülye sikolyok – mint egy rossz álom az álomban.
A csoszogásról jut eszembe – percekig látni Csonka Szilvi bohócszerű figuráját, fura csimbókokra összefont tüskés hajával, aki kijelöli a teret – a színház terét – idegesítően találó figura, már a legelején. A Néző egy ponton legszívesebben kihajítaná a takarás mögé, de elismeri a színészi teljesítményt, hihetetlen odaadással hozza nem egy- vagy kettő, hanem sok szerepét, néha egyszerre (de ezt lehet, csak képzeli).
Ugyanígy vagyok a többi szereplővel is: értem, érzem, őrült nehéz a feladat eljátszani őket, ebben a kaotikus mozgásszínházban pláne.
Gyulai-Zékány István Igazgatóként, mint egy cirkuszi porondmester, Domokos Zsolt, az Apa, neki jutnak a legmélyebb mondatok, Bálint Éva, az Anya, Mari Dorottya a Mostohalány és Sipos László Márk a Fiú, hozzá a futurista, áttetsző ruhák, a görög sorstragédiák maszkjaival (legalábbis a sminkből ez jön át). Egy idő után a Kritikus/Néző már úgy látja az elszabadult – a jelmezükből kibújt – szerepeket, mint egy gótikus templom groteszk órajátékának a figuráit, a kék medenceszerű díszletelemben úgy mozognak és forognak ezek a szerep-szellemek…előbukkan egy-egy szereplő, monológjaikból előjön egy történetfoszlány, de nincs linearitás, de így is valahogy összefércelődik, csak győzze valahogy a közönség mindezt végigülni…
A Néző azért szereti, hogy ennyire merész ez az előadás
Rajong Horváth Csaba által fémjelzett mozgásszínházáért. De a mozdulatok itt ki is zökkentenek, szépek, torzak és idegesítőek is, mint a mondatok egy része, öncélúak, látszólag sehova sem vezetnek.
Az elme pedig zakatolna, úgy van összerakva, hogy mániákusan történetet, logikát, értelmet keres, a szereplők kapcsolatrendszerét. Fűzné a mondatokat egymás után, élné bele magát a szerepekbe…
Itt bajban van, egy idő után vagy elengedni és belefeledkezik ebbe a káoszba, vagy dühös lesz, hogy minek is hagyta magát másodszor is ebbe a Pirandello-csőbe húzni, vagy felemás érzésekkel csettint egyet:
megint sikerült a színháznak kiforgatnia egy kicsit a hétköznapi, stabilnak gondolt univerzumából…
A Néző mielőtt még lezárja a laptopját, kicsit elmereng azon, mennyire hiteles vagy hiteltelen egy ilyen színház, voltaképpen minek is ez az illúzió-játék, vajon hol tartunk most, kinek kell egy ilyen dráma, és egyáltalán mennyire érdekel ez még minket? Meglátjuk!
Hat szereplő szerzőt keres
Tragikum és komikum, misztikum és realitás fonódik szétszálazhatatlanul össze a Nobel-díjas szerző színházi téziseket megkérdőjelező drámájában.
Írta: Luigi Pirandello
színmű
75 perc, szünet nélkül
Fordította: Füsi József
A színpadon egy francia vígjáték próbája közben egy rejtélyes család kísértetként lép a színészek közé. Szerzőt keresnek. Befejezetlenül hagyott történetük végére szeretnének pontot tenni. Egymást túl beszélve mesélik drámájukat, miközben egyre valóságosabbá válnak. A kialakuló zűrzavarban az igazgató és színészek tehetetlenül sodródnak az árral, a szereplők átveszik az irányítást, belőlük készül az előadás. A család szereplői tragédiájukba ragadva próbálják saját igazságukat bizonygatni. Határaikat feszegetve keresik a kiutat a feloldás felé. Összemosódik a realitás szikársága és az emlékezés misztikus homálya a színpadon. Pirandello drámája az életből táplálkozik. Azt az egyszerű kérdést boncolja, hogy saját életünket mi alakíthatjuk vagy csak egy ránk osztott szerepet játszunk születésünk pillanatától.
Trailer: Kaczmarski Ágnes
