Amikor fecseg a felszín, és hallgat a mély. Amikor mindenki, ha színházról esik szó, a legújabb színházi zaklatási ügyről beszél. Közben meg itt van a szombathelyi WSSZ legújabb keserédes, mulatósan keserű premierje, a Liliomfi. Pont egy színházi karikatúra, pont a színészetről…
Jobb a bor, jobb a bor, jobb a pálinkánál, jobb a magyar menyecske… dudorászom kijövet a boltból.
Egy napja tart, bokáznék, ahogy az ál-Petőfi a második felvonás elején. Aki persze gatyába’ táncol, de ne szaladjunk ennyire előre… Csak épp nagy a sár, sok a kátyú, úgyhogy nem perdülök táncra, féltem a bokám. Mohácsi Liliomfijában mégis ez a legjobb: a második felvonás nyitánya, ahogy a lassú tempójú Kicsi csillag – keserédes sirató duhaj éjszakai tivornyába csap át.
Liliomfi = Szigligeti Ede legnagyobb találmánya, annak ellenére is, hogy rég lejárt a szavatossága, eredeti csomagolásában fogyaszthatatlan.
Mondjátok ki csendesen: Liliomfi!
Annyira könnyű és lágy, mint egy pillangó a nyári félárnyékban, szertelen és csapongó. Egy fiatal vándorszínész kaphat csak ilyen remekbe szabott nevet a romantika korában, aki ágyról-ágyra, egyik szerepről a másikra száll.
Szigligeti Ede valószínűleg ilyen főszerepre vágyott, de nem kapott, így megírta magának
Nem kellett messzire mennie a történetéért, ugyanis a drámaíró, eredeti néven Szathmáry József maga is felcsapott vándorszínésznek. Nevét 1834-ben akkor változtatta meg, amikor tagja lett a budai színháznak. Földbirtokos, ügyvéd apja papnak szánta, maga orvos akart lenni. 1832-ben elvégezte az akadémiai tanfolyamot, a mérnöki pályára lépett, de nagyon unta. Titokban már rég a színészetről ábrándozott, verselgetett is és színdarabokkal kísérletezett. 1834-ben aztán színésznek csapott fel, Döbrentei Gábor ötletéből, Kisfaludy Sándor egyik regéje után a Szigligeti nevet választotta.
Nagy színész nem lett, ellenben ontotta magából a darabokat, fél évszázadig tartó pályáján több mint 100-at írt. Meseszövését, leleményességét sokan dicsérték, jellemrajzban és előadásban gyengébb volt. Remekeket alig alkotott, kora igényeit, mint egy mai divatos sorozatszerző, messzemenőkig kielégítette.
A Liliomfi lett a magyar vidék Bohémélete, különösebb tragédia nélkül.
A szerző korabeli elmondások szerint mindössze két délután alatt hozta össze. A ’48-as forradalom leverése után játszódik, még keresik Petőfit, még gyászol az ország, de valami szirupos vidámsággal fel kellett már dobni a csüggedt magyarokat.
Csak úgy érdemes ehhez a színdarabhoz nyúlni, ahogy a Mohácsi-testvérek tették
A Liliomfi receptje azonban nem most készült, egy 7 évvel ezelőtt bemutatott Örkény Színház-beli előadás remake-je. Még a díszlet is nagyon hasonló. De nincs ezzel bajunk, az Örkényben a Mohácsi-átirat nagy sikert hozott. (Nekünk, vidékieknek Budapesten, jó előadásra színházjegyet kapni elég reménytelen. Kizárt, hogy a szombathelyiek közül pont ezt az előadást többen is látták.)
A legizgalmasabb karaktereket Mohácsiék írták bele
Itt van mindjárt a folyton mellőzött, félrelökött színházi beugróé, Ferié (Jámbor Nándor) vagy Rózáé (Alberti Zsófi), aki csak másodsorban primadonna, de leginkább megunt szerető, mellőzött, szerelemre és szerepre, hivatásra vágyó színésznő. Nem tudom, szerettem-e ennyire bármelyik darabban Aberti Zsófit, biztosan, de egyre érettebbnek látom a színpadi jelenlétét. A nagyjelenetben is, a leánykérés közben, akaratlanul rátéved a szemem, az ő fájdalma jön át, fontosabb lesz, mint Mariska és Liliomfi bimbózó boldogsága. Mohácsi legügyesebb találmánya ez a párhuzam.
Mariska és Róza kettősében az a hátborzongató, hogy egy nő múltja és jelene együtt, egy időben – párhuzamosan látszik.
A szereposztó díványtól a bukásig, minden. Mit várhat hát Mariskára Liliomfi oldalán, látva Rózát? Nem kérdés.
A másik, akiért nem lehet nem rajongani, az Lábodi Ádám és Liliomfija. Romlott sármőr, gazember, ebben a korban még édes és szerethető alak. Tavaly már megmutatta magát a Revizorban (Mohácsi osztályában végzett Kaposváron), most még egy fokkal jobb színésznek látom. Hozzá képest Mariska (Dunai Júlia) éretlen és védtelen kislány ebben a szerelmi játszmában.
Mohácsi kiosztott még pár remek karakterszerepet , ott van mindjárt Antal D. Csabáé és Gonda Katáé, Kálmánchelyi Zoltáné vagy Vlahovics Edité, és kocsmárosként Endrődy Krisztiáné.
Bajomi Nagy György beugrását imádja a közönség, nem lövöm le a poént, de az ő kedvéért újabb kulcsszereplővel gazdagodott a Mohácsi-átirat. Nyíltszíni tapsot kapott, jó látni újra, így vékonyabban, ki tudja, mi minden után… Rendkívüli teljesítmény tőle ez a szerep!
Ennyi és nincs tovább, nem sorolom, csak még egy kicsit elgondolkodom
Itt egy darab a magyar színjátszás hőskorából, sok zenével (köztük is nem egy fricskával), jó koreográfiákkal, ide-oda kacsintássokkal, maira gyúrt humorral, helyzet- és jellemkarikatúrákkal, átöltözésekkel, cselszövésekkel… de miért is ez egész? Kit érdekelne amúgy Liliomfi és a színház kuliszatitkai? Valljuk be, pláne egy 170 éves darab szemüvegén át?
Szigligeti darabjában, leegyszerűsítve, ahogy a biedermeier romantika diktálja, két világ találkozik. A magyar kispolgári élet, a maga poros erkölcseivel, pénz és egzisztencia uralta logikájával.
Látszólag unalmas hétköznapjaival, mert titokban azért mindenki eped valami vagy valaki után, és szeretőt tart(ana). A másik oldalon ott a vándorszínész látszólagos szabad, a művészetnek szentelt élete. Irigyelt, különleges, telis-tele Shakespeare és Petőfi mondataival.
Látszólag. Csak hát…
Csalóka szárnyalás ez. Más napokon neki is kellene a biztonság, aztán valljuk be, huszadszorra előadni a Hamletet egy falunapon már nem is akkora élvezet. Ahogy fárad az ember, úgy kopnak el a szavai, úgy válik közhelyessé, elcsépeltté a Hamletje vagy a Petőfije. A szerepből kilépve – és ez már Mohácsi – mindjárt nem is akkora hérosz a vándorszínész. Ami a színpadon éteri hevület, civilben talán csak libidó. Aki ott lánglelkű hős, itt esetleg önző kamasz. Az oltár előtt álló kocsmároslánynak is arcára fagy a mosoly, amikor megtudja, választottja nem csak eljátssza a nincstelen pincérlegényt.
Ha nem is megfogható bútordarabként, de mindenütt – színházon innen és túl – működnek a szereposztó díványok is. Öltözőben, gyárban, rendelőben, hivatalban… Komolyan gondolhatja-e bárki, hogy csak a színházban élhet vissza valaki erővel, pozícióval, tekintéllyel?!
A színház és a valóság – tanítja a Liliomfival is Mohácsi – egy és ugyanaz.
Egy önsajnálatra hajlamos, polgárinak látszó, de a lelke mélyén feudális társadalom – meg talán a többi is – valahogy ilyen karaktereket, ilyen világot és hétköznapokat termel.
Végezetül azt se felejtsétek, hogy a Liliomfi az ország egyik legfájdalmasabb kollektív traumája, egy levert forradalom utáni hónapokban íródott, amikor fecseg a felszín, és hallgat a mély.
Ilyen ez a darab, sokat fecseg.
Közben meg kár Liliomfiért, aki valóban tehetséges, kár Rózáért és kár Petőfiért, ahogy kár az ifjú, talpig becsületes pincérfiúért, aki a darab végére azért csak megtanul nem „mamlac” lenni, szódából pezsgőt csinálni…
Majd megtanultok szépen ti is!
Szigligeti Ede-Mohácsi István-Mohácsi János: Liliomfi
(Egy szünettel – 190 perc)
– vígjáték –
A magyar színjátszás hőskorát idéző történetben Szilvai professzor titokban nevelt gyámleányát, Mariskát, fiához akarja adni. A fiú közben, mint istenadta tehetségű vándorszínész, Liliomfi néven sikert sikerre halmoz, és Mariskával a Mindenható kifürkészhetetlen akaratából egymásba szeretnek. Ezt az égieknek köszönhető hepiendszerű kezdetet vajon mennyire bonyolíthatják meg a földhözragadt földiek? Vajh mily és főleg mennyi cselszövés és ármány kell ahhoz, hogy az ember az istenek akaratával szembeszegülve elérje azt, amit az istenek elrendeltek neki?
Szereplők:Liliomfi, hősszerelmes legenda/Lábodi Ádám m. v.
Szellemfi, minden színészek öregapja/Róbert Gábor
Róza, színésznő/Alberti Zsófi
Szilvai Tódor, orvosprofesszor/Kálmánchelyi Zoltán
Mariska, a gyámleánya/Dunai Júlia
Kányai Kamilla, vénkisasszony/Vlahovics Edit
Kányai fogadós, a bátyja/Endrődy Krisztián
Erzsi, a fogadós tűzrőlpattant lánya/Gonda Kata
Gyuri, pincér/Antal D. Csaba
Szomszédasszony/Nagy Cili
Feri, örök beugró/Jámbor Nándor
Schwartz, pesti fogadós/Szabó Tibor
Ifjú Schwartz, a fia/Balogh János
a vak menyéthez címzett kocsma népe:
Kolompár Károly/Kenderes Csaba
Boglárka/Nagy-Bakonyi Boglárka
Flóra/Herman Flóra e. h.
Róbert/Szabó Róbert Endre
Kecsa, táncoskedvű törzsvendég/Móri Csaba
Viki, pultos/Takács Viktória
valamint:
Bajomi Nagy György
Kovács Márton és szedett-vedett népizenekara:
Kovács Márton (hegedű)
Horváth Dániel (hegedű, brácsa)
Horváth Ferenc (cimbalom)
Nagy Olivér (bőgő)
Zene: Kovács Márton
Díszlettervező: Khell Zsolt
Jelmeztervező: Remete Kriszta
Koreográfus: Tóth Richárd
A koreográfus jobb keze: Móri Csaba
Korrepetitor: Falusi Anikó
Súgó: Jenei Ági
Ügyelő: Móri Csaba
A rendező jobb és bal keze: Ostyola Zsuzsanna
Rendező: Mohácsi János
Bemutató: 2019. november 8. 19 óra, Nagyszínpad
