Mennyire veszi a szombathelyi közönség a lapot? Milyen egy ilyen előadásban játszani? – A „Gátak és gátlások” két színészével, Antal D. Csabával (Weöres Sándor Színház) és Szandtner Annával beszélgettünk.
Izgalmas dolognak tartom a közösségi színházat – ezt már a Gátak és gátlások főpróbája után is leírtam – Czukor Balázs és Surányi Nóra valami nagyon újba és jóba nyúlt bele. Olyan előadás felett bábáskodtak, amelynek a történetét civilek gyúrták és alakították, estéről-estére ők élik újra, egy alig berendezett színházi térben, a saját életüket. Történetesen azt, hogyan élték át-, meg- és túl- gyermekeik születését, spontán, szívszorongatóan hitelesen.
De mennyire működhet egy ilyen (nem zenés és szélesvásznú) előadás
Szombathelyen? Mennyire veszik a lapot a nézők?
A színház büféjében, az utolsó májusi előadások egyike előtt Antal D. Csabával (Weöres Sándor Színház) és Szandtner Anna színészekkel futottam össze, őket kérdeztem
Mesélik, az elmúlt pár estén megtelt a kamaraterem, ezért most a színház úgy tervezi, hogy még a nyári szünet előtt, június 15-én újra műsorra tűzik az előadást. És ha rákapnak a szombathelyiek az ízére – szeptemberben is bemutatják.
Anna, te csak később kerültél színészként bele a szombathelyi előadásba, először nézőként láttad.
Szandtner Anna: Volt egy szabad estém, átjöttem Grazból, ahol dolgozom, hogy megnézzem a premiert. Czukor Balázzsal együtt jártunk a színművészeti egyetem színész szakára. Próbálom nyomon követni a munkáit amennyire az idő és a távolság engedi. A grazi színházban, ahol játszom, szintén készültek részvételi előadások az évadban, ezért is érdekelt, hogyan működik az itthoni közönség előtt ez a nem szokványos színházi műfaj
Láttál különbséget a grazi és a szombathelyi részvételi színház között?
Anna: Kint egy sokkal színházszerűbb előadást láttam. Több színészetet vártak a résztvevőktől, de ezzel együtt abban is önmagukat adták a szereplők. Az itteni előadás sokkal személyesebb hangvételű, ami hozzám közelebb áll. A témájuk is nagyon eltérő. Ahogy itt a szombathelyi előadás hívószava a szülés és születés, úgy a grazi előadásé a „jövő” volt. Olyan embereket szólítottak meg, mindenféle területről, akik a jövőt építik. Az előadás egyik kulcskérdése az volt, mi várhat az emberiségre 100 év múlva, és miként tudjuk a jövőnket mi is befolyásolni
Nézőként milyennek láttad, és miért vállaltad az ingázást Grazból, és a beugrást?
Anna: Nagyon fontosnak tartom az ilyen fajta színházat, illetve szerintem ma az ilyen típusú előadásoknak van igazán létjogosultsága. Poros klasszikusokat elővenni és egy az egyben előadni, annak már nem igazán látom értelmét, csak akkor, ha a darab önmagán túl tud mutatni. A színháznak olyan témákkal is kellene foglakoznia, amelyek mindannyiunkat érintenek, amivel nap mint nap, mi nézők is szembesülünk.
Antal D. Csaba: Bár egyetértek Annával, azért azt is hozzátenném, hogy a jó
klasszikus művek ma is érvényesek, fontos témákkal foglalkoznak, csak a
színházaknak nincs elég idejük arra, hogy egy-egy próbafolyamat során igazán a mélyére tudjanak ásni egy-egy darabnak. Nincs mindig idő kibogozni, miről szólnak valójában a párbeszédek, az elmélyülés folyamata hiányzik a legjobban. Pedig ahogy a nyelvünk, úgy a világunk is megváltozott, sokkal egyszerűbb lett a beszédünk, képekben
gondolkodunk.
Anna: Még mindig túlzott tisztelettel nyúlunk a klasszikusokhoz, mintha elfelejtenénk, hogy ők a maguk idejében általában forradalmárnak vagy úttörőnek számítottak.
Csaba: Én már a kultúra szót nem szeretem, sőt, kifejezetten kártékonynak tartom. Kizáró jellegű lett, az általa megbélyegzett dolgok pedig pont azokhoz nem juthatnak el, akikhez leginkább szeretnénk eljuttatni. Mert azt gondolják, a kultúra valami távoli, valami érthetetlen, pedig kultúra az is, amit megeszünk, ahogy élünk és beszélünk. Az emberi létezés legtermészetesebb dolga.
Anna: A kenyérsütés is kultúra ☺
Csaba: Azt gondolom a színházra rossz hatással van, hogy ennyire bezárult. A régmúlt klasszikusaival már nem tud üzenni, nem ás a darabok mélyére, de a mai problémáknak sem ad igazán teret. Ezért is tartom fontosnak magam is az ilyen kísérleti előadásokat.
Hogyan veszi a szombathelyi közönség a születés-színházat, és utána a beszélgetést? Megnyílnak?
Anna: Én azt tapasztalom, hogy a szombathelyi közönség nagyon jól reagál, az előadás utáni beszélgetésekből is az derül ki, hogy amivel kísérletezünk, az érdekli és megmozgatja a nézőket, annak terápiás jellege van. Persze azok maradnak ott a legvégén, akiknek tetszett a darab, de meglepő, mennyire jó spontán beszélgetések alakulnak ki.
Csaba: Szerintem ez a színház lényege, hogy az ember kimozduljon a
komfortzónájából, és ha kicsit fáj is, ha régi sebeket tép is fel, legalább valóban megérint. Ha beszélünk róla, akkor a seb is tisztul – egy-egy ilyen előadás felér egy terápiával, ezt látom és ezt érzékelem.
Csaba, te kezdetektől fogva benne vagy, egyetlen férfiként. Milyen
civilekkel, nem színészekkel együtt játszani?
Csaba: Én nagyon élvezem, de szerintem a részvételi színházhoz színészként sem úgy kell hozzáállni, mint egy hagyományos előadáshoz. Ez más feladat, amit nem lehet erőltetni. Számtalan olyan szerep van, amire ha kijelölnek, azt el kell játszani és kész – ez nem az a darab. Nyilván a színész minden szerepben megkeresi azt, ami emberileg megérinti őt, de egy ilyen előadás ezen is túlmutat, ebben csak akkor tudsz működni, ha egyet tudsz érteni a mondanivalójával. Egy ilyen előadásban nem feltétlenül színészként létezik az ember – nekem jó volt a próbafolyamat, nagyon
szerettem. Nagyon kedvesek a hölgyek, nagyon jó kapcsolatom alakult ki velük, ami szintén fontos ahhoz, hogy működjön az előadás.
Anna, neked, így pár előadás után is, hasonlóak a tapasztalataid? Milyen „nem színészekkel” együtt játszani?
Anna: Mindenki nagyon segítőkész és támogató volt – de én igazából nem szeretnék különbséget tenni civilek és színházi emberek között, szerintem bárki tud színházat csinálni. Nem ott kezdődik a színházcsinálás, hogy valaki elvégez egy főiskolát.
Nyilván, ezt nem vitatom, ennek a szakmának is vannak tanulható eszközei, olyan tudásanyaga, amiket aztán az ember bármikor előhúzhat a zsebéből. De ha történetesen ez egy film lenne, akkor ők sokszor jobban működnének benne, mint mi színészek! A közös próbafolyamat azonban biztos nagyobb türelmet igényelt, hiszen a civilek nincsenek tisztában a színház szabályaival, ők mindenhez hozzá akarnak szólni. Mi már megszoktuk, hogy ha van is véleményünk, nem biztos, hogy azt rögtön
el kell mondanunk, van, hogy többet árt vele az ember, de mindenesetre meg kell találni a jó pillanatot
Betanulták ők is a saját szerepeiket, vagy minden előadás más és más?
Csaba: Sőt, meglepően pontosak, le a kalappal, amilyen profin tudják követni a felépített szerkezetet! Nyilván mindig van egy kis változás, Balázs is hozzátesz, kivesz vagy átalakít, de minden előadás életében kell egy kis mozgás, hogy ne laposodjon el
Anna, elmesélnéd nekünk, 8 év Örkény Színház után hogyan kerültél ki a grazi társulathoz?
Anna: A véletlenek sora hozta így. Tavaly szeptembertől vagyok Grazban tag, de már 3 éve vendégként játszottam kinti előadásokban. Úgy kezdődött, hogy egy színművészetis osztálytársam, Dömötör András feltett a Facebookra egy kiírást, hogy németül beszélő színészeket keres egy rövidebb munkára. Erre jelentkeztem, gondoltam, annyira értek németül, hogy egy szöveget megtanuljak. Először egy kéthetes munkában vettem részt, aztán ez hozta magával a többit.
Nem hiányzik a magyar nyelv? Nem szeretnél hazai színpadon játszani?
Anna: Még egy évre van szerződésem, így a jövő évadban is biztosan kint maradok. De minden évben, nyaranta két hétre összejövünk a volt színész-osztálytársaimmal, és készítünk egy közös előadást, mindig más valaki életéből. Most Czukor Balázs lesz soron. Élvezem, persze, hogy évente egyszer legalább van módom magyarul is játszani, ami nagyon jó, ráadásul kísérleti előadásban, nem kőszínházi formában
Szerintetek milyen aktuális problémákat lehetne még hasonló színházi keretek között feldolgozni?
Anna: Tegnap a nézők felvetették a halál témát is, és én ezzel nagyon egyet is tudok érteni. A születés mellett a halál is tabutéma. El vagyunk zárva tőle, úgy nevelik fel az emberek a gyerekeiket, hogy nem is beszélnek róla, feldolgozhatatlanná válik a gyászfolyamat.
Még egy ötlet: Szerintem Magyarországon nagyon sok család szabályosan szétszakad amiatt, mert a gyerekek másra szavaznak mint a szüleik, mert egy családtag más politikai erővel szimpatizál. Ez is egy olyan társadalmi jelenség, ami sokunkat érint és erős drámaiságot hordoz magában
Csaba: Óriási bajnak látom itt Magyarországon – és Erdélyen is – az alkoholizmust. A frontvonalban van, nem ismerek olyan embert, akinek a családját így vagy úgy ne érintené. Rákfenéje a mai társadalmunknak, szinte minden közösség elszenvedi, mégsem beszélünk róla. Nem tudjuk kezelni az alkoholistákat, megvetjük őket, holott nem egy példa azt mutatja, hogy ha a család mellé áll, akkor ki lehet jönni belőle,meg lehet gyógyulni.
Naivitás persze, de pont ezért is gondolom, hogy egyre nagyobb szükség
lenne az ilyenfajta részvételi színházi előadásokra.
Anna: Ezért is lenne jó, ha minél több szombathelyi hallana róla, és aki szeretné, hogy Szombathelyen tovább éljen ez a kezdeményezés, éljen vele, jöjjön el, nézze meg, beszélgessen el velünk! Mert most rajtuk is múlik, hogy ez itt Szombathelyen legalább tovább élhessen!
