Sose halunk meg? Tényleg? – Koltai Róberttel elhajóztunk Batang felé

Az Öt fiú vagy Czukor Balázs formabontó szülésszínháza után újabb jelenkori darab futott a szombathelyi színházban – szintén a társadalmi felelősségvállalás jegyében.

Christian Gundlach története, a Batang felé egy ilyen előadás. Rólunk, a jelenünkről szól.

Egy lassan elbutuló, demenciába süllyedő öregember (Koltai Róbert) és egy őt ápoló fiatal (Szirtes Balázs) találkozásáról.

Nem helyi rendezés, pár szót azonban így is megér de talán többet is.   Nem csak azért, mert Koltai Róbert ma is „Illetékes”. A WSSZ-ben teltházat hozott, szeretik Szombathelyen. Az elmúlt években többször is rendezett és játszott itt.

Útban Batang felé…- olyan dráma ez, amely sokakat érint, vagy érinteni fog.

Mit kezdjünk öregjeinkkel, otthonba zárjuk őket vagy ápoljuk a végsőkig, saját életünket beáldozva? Hogy viseljük el önmagunkat, ha már tehetetlenek, pelenkás öregek, mindent elfelejtő magányos nyugdíjasok vagyunk? Hogyan kéne egyáltalán élnünk, míg élünk, hogy lehet méltósággal elviselni az öregséget? – Alapkérdések, amikre sokan közülünk nap mint nap keresik a választ.

Koltai Róbert Hubertje egy könyvelő, a demenciába lassan-lassan alásüllyedő idős, beteg és magányos férfi, aki jobb híján áthajózik egy képzelt világba. Útban van már Batang felé , a boldogság szigetére tart, ahol kókuszdió terem,  félmeztelen, kreol nők kényeztetik, örök a napsütés és szikrázóan fehér a homok.  

A fiatal Alex (Szirtes Balázs) kényszerű kötelességből ápolja őt, kiszabták rá a büntetést a szocpolosztályon. Az ő valósága lehet, még borzasztóbb, mint az öregé. Fiatal, de nem élt még igazán, viszont reménye sincs arra, hogy valaha, valahol jobb élet várna rá, még álmai sincsenek.

Pedig álmok és célok nélkül egy helyben toporogva, bűntudatba zárva, mihez kezdhetne? Merre lehet indulni, ha körbe-körbe mindenütt csak falak vannak?

A két magányos férfi, az életút két fontos pontján, az elején és a végén, ezen a szűk színpadon, limlomok és ócska bútorok között, a két sehova sem vezető úton azért néha mégis találkozik.

Fura, hogy miért pont ők, és miért pont egymásnak kellenek. Talán mert nem akarnak egymástól semmit – csak valakihez, bárkihez tartozni, aki nem plüssből van, mint Paul, a darab ominózus papagája, akihez az öreg locsog.

Hubert életét átszövi a Batang utáni vágyakozás.

Mert Batangban minden szép és jó, de hol van ez a Batang? „Kimész az ajtón, le a lépcsőn, gyalog a buszpályaudvarig, onnan a kikötőbe. Aztán tovább, azon is túl. Túl az Óperencián.”

Régivágású, szövegcentrikus színház

Kevés a cselekmény, annál több a párbeszéd. A szöveg sokkal kevésbé izgalmas elsőre, mint a színészi játék. Koltai és Szirtes remek színészek, minden mondatuk él, párosuk működik.

Nézem Koltai Róbert tengerészének remegő kezét, görnyedt hátát. Átérzem, tényleg a legnehezebb azt az ajtót kinyitni, aztán meg átlépni, amit a saját tudatunkban tartunk zárva.

Demencia. Kívülről félelmetes, de Koltai Róbert öregje nem csak és kizárólag szánalomra méltó. A demencia olyan is, mint az alkohol, egyfajta hamis boldogságot nyújt. Elfelejthetjük vele a rosszat, kitörölhetjük azt is, ami addig fájt.

Mert hogy is lehet elviselni Batang nélkül azt, hogy családtagjaink elhagytak és elárultak, nyugdíjunk alig valami, betegen, fenekünk alatt pelenkával már csak a halálra számíthatunk?

Akkor inkább jöjjön Batang!

Az előadás után az időskori demenciáról szakemberekkel is lehetett beszélgetni. Aki válaszolt: Vass Péter szociálpolitikus, dr. László Tamás pszichiáter és Pintérné Szakály Katalin diplomás ápoló, a moderátor Gergó Judit újságíró volt.

Játsszák:
Hubert/Koltai Róbert
Alex/Szirtes Balázs


Látvány: Mucsi Balázs
Rendező: Gaál Ildikó

http://www.wssz.hu/tartalom/cikk/koltai-robert-eletenek-talan-legjobb-szerepeben1

https://www.youtube.com/watch?time_continue=1&v=FgJfGCvnZEQ&feature=emb_logo

 

Leave a Reply