Egy hajléktalan nő megrázó showja következik, a Maradjunk annyiban: Szalai Kriszta és Lakatosné Jutka előadásában, ahogy tegnap Szombathelyen láttam.
Miért kukáznak, miért koszosak, miért mindig pont tőlünk kunyerálnak? Miért nem dolgoznak? Mennének inkább a szállóra! Miért isznak? Fintorogva elfordítjuk a fejünket, csak ránk ne nézzenek. Azért sem adunk nekik, mert úgyis piára költik!
Közben meg fogalmunk sincs arról, milyen megpróbáltatásokat kell nap mint nap kiállniuk azoknak, akinek még egy szendvicsre sem telik az utasellátóból, akiket társadalmilag parkolópályára tettek.
Még ingyen wc-t sem találnak, maguk alá vizelnek, alszanak, ahol az éjszaka találja őket, és isznak, ha van miből, mert az elviselhetetlent csak úgy lehet kibírni.
„Ha olyan kukában turkálok, amelyiknek a gazdája rám uszítja a kutyákat, hát iszom, hogy embernek érezzem magam.”
Tehetnek róla, biztosan?
Egy olyan országban hajléktalanok, ahol a törvény szövege szerint az „életvitelszerű utcán tartózkodás”, bűn, amit büntetni kell. Ahol a hatalom üldözni akarja a hajléktalanokat, megbélyegzi, kirekeszti őket – kampány gyanánt. Mert rossz nézni őket, könnyű őket ellenségnek tekinteni, utálkozzunk hát együtt!
Egy olyan országban, ahol fedél nélkül nincs lakcímkártya, lakcímkártya nélkül pedig nincs legális munkavállalás. (Egy ördögi kör, a sok közül.) A hajléktalanszállókra Budapesten lehetetlenség bejutni, vidéken meg elviselni lehetetlenség őket, mert meglopnak, elveszik az utolsó kis semmiségedet is. Ha akarjuk, ezt is tudjuk.
34-35 ezer ember él ma így Magyarországon, a legelviselhetetlenebb mélyszegénységben, fedél nélkül – bődületes szám ez
Az apropó is megvolt – Szombathelyen épp szociális hetet tartanak, ilyenkor a városban politikailag is illik – legalább egy hivatalos megnyitó erejéig – együttérzőnek mutatkozni. Csak az után szabad elkergetni az utcáról és parkokból az „életvitelszerűen” kiszolgáltatott szerencsétleneket.
Te kibírnád, egy szeles aluljáróban koldulva, mondjuk 5 napig?
Számítottam rá, hogy Szalai Kriszta vendégelőadása a WSSZ-ben megrázó lesz, de még annál is többet kaptam tőle, és Lakatosné Jutkától, attól a 63 éves hajléktalan asszonytól, akinek az életéből készült ez a monodráma.
Készültem rá, vártam is, Szalai Kriszta nálam évek óta az egyik legszimpatikusabb magyar színésznő (nem mellesleg aktivista), örültem, amikor tavaly Szombathelyen az Acélmagnóliákban egy szerep erejéig feltűnt. Mondjuk nagyon más előadás volt az, klasszikus színház, emez pedig egy mai realista monodráma, amelynek minden mondatát az élet írta.
Ismertük a darab keletkezéstörténetét, évekkel ezelőtt egy rádióriportot hallgatott Szalai Kriszta, amelyben egy hajléktalan nő, Lakatosné Jutka beszélt magáról
A beszélgetés annyira felkavarta, hogy felhívta a műsor szerkesztőjét, hogy szeretne találkozni a hajléktalan nővel, interaktív monodrámát készítene az életéről. Beszélgetésük állítólag úgy indult, hogy Kriszta hívószavakra kérdezett rá: „Jutka, mi jut eszedbe arról, hogy hála, ajtó, ünnep, napfény?”
Jutkából ömleni kezdtek az emlékek. 3 alkalommal találkoztak így, összesen 9 órán át hallgatta a hajléktalan történeteit a színésznő.
Szalai Kriszta beleszőtte aztán saját megrázó élményeit is, ugyanis öt napon át hajléktalannak öltözve, maga is kint élt az utcán
Már a második napon, mesélte aztán, mély depresszióba esett, el sem tudta képzelni addig, hogy ennyire borzasztó érzés, ha mindenki megvet és átnéz rajtad. A hajléktalanszállóra egyébként ő sem tudott bejutni, egyetlen éjszaka sem.
A darab interaktív – és tényleg az
A közönség aktivizálása és érzékenyítése már a legelső pillanatokban elkezdődik, többek között azzal, hogy maguk a nézők rendezhetik be a hajléktalan Jutka otthonát.
A színpadon ott sorakoznak a számkivetett élet minimál kellékei: takaró, rossz ruha, párna – az utcáról ismerős díszletek.
Szalai Kriszta a szemünk előtt vedlik át hajléktalanná, elég egy paróka, egy koszlottabb bő ruha, megtörtté sminkelt szem és szuvasra átrajzolt fogazat – a jó alakú 50-es színésznőből így lesz Jutka, az agyongyötört, utcán élő 63 éves számkivetett nő.
Aztán csak mondja és mondja, miként tett keresztbe neki annyiszor az élet – én pedig egyre jobban csodálom
Jutka intézetis volt, mint annyi hajléktalan, annak dacára, hogy anyja pedagógus, apja könyvelő, hároméves korában beadták. Magatartás-zavaros lett, sokáig bepisilt.
Erőszak, szökések, bántások, megalázottság, kiszolgáltatottság – sorolhatnánk, mivel telt a gyermek- aztán az ifjúkora. Kamaszkorában aztán az apja megerőszakolta.
Jutka mindezek dacára közgazdasági szakközepet végzett, az egyetem is ott motoszkált a fejében – csak férjhez ment, 17 évesen. Volt fehér kanapéja díszpárnákkal, és verte a férje, brutálisan.
Öt gyermekét nem bírta kihordani, elvesztette mindegyiket. Terhesen is verte a férje, emiatt repedhetett meg a méhfala.
Elvált, második házassága jobban sikerült, egy roma férjet talált magának. Felvették irodai munkára , de rávertek egy több millió forintos csalást, és börtönbe került. Hibázott, elismerte, fedezet nélküli csekket állított ki sógorának. Két és fél év börtön után, mire kiszabadult, az önkormányzati lakásukból utcára tették. Alkoholista lett, majd rákos. Ivott, hogy elviselhetőnek lássa az életet.
Szalai Kriszta, nincs jobb szó, parádésan idézi meg ezt az asszonyt, gesztusaiban, kiabálásaiban, hanglejtésében. Azonos Jutkával.
Nemcsak a szöveg, az előadásmódja is tele van dühvel, szenvedéllyel, lazításként olykor humorral is. Ami szintén kell a túléléshez, és van is belőle jócskán Jutkának, aki a sok vele történt rossz ellenére mindig talpon tudott maradni, és aki – még mindig hajléktalanként élve – mostanában már másokon segít. Többek között azzal, hogy magáról, és a hajléktalanokról mesél, őszintén.
Talpra állt, meggyógyult. Férjével ma is egy kunyhóban élnek, szívességből tűrik meg őket egy magánterületen. A Város Mindenkié csoport aktivistája, és ahol teheti, szót emel a hajléktalanok jogaiért. Elkezdett Élő Könyvtárazni, fiataloknak mesél az életéről, lehet tőle kérdezni is, tabuk nélkül. A Sziget Fesztiválra is meghívták.
“Engem mindig mások segítettek”
Később Jutka – az előadás legvégén – saját maga is színre lépett. Elmesélte, tőle tudjuk, hogy a sok rossz ellenére ő mégis nagyon hálás, mert mindent másoknak köszönhet, azoknak, akik segítették. Jó barátságban van Gulyás Márton aktivistával, neki is sokat köszönhet, anyagi segítséget is.
Ahogy Szalai Krisztának például azt, hogy végre mer mosolyogni, mert kapott tőle egy protézist, és azt is, hogy már nem “idegbeteg artista” – ahogy magát minősítette.
Jutkának ezek az előadások segítenek feldolgozni az átélt traumákat, így az 50. előadáshoz közel már könnyebben tud beszélni például arról is, hogy fiatal korában, amikor egyszer elszökött, megerőszakolta az édesapja. Előtte annyira szégyellte, hogy senkinek nem merte elmondani.
Jutka azt is megosztja velünk, tiszteli azokat, akik hinni tudnak Istenben, tudnak imádkozni, de neki ez nem megy, ahogy a hajléktalanok többségének sem.
Hogy szereti-e már önmagát? – kérdezi a szombathelyi közönségből valaki. Jutka elbizonytalanodik, nem, nem hiszi, hogy szeretné magát, de élni kell, élni muszáj. Egyszer akart öngyilkos lenni, de gyáva volt ahhoz, hogy megtegye.
Tényleg, nektek mit jelent a hála szó? Fel tudtok sorolni 3 nevet, akinek leginkább hálásak vagytok?
Ha igen, ne álljatok meg a háromnál: folytassátok. Ezzel búcsúzom, és azzal, hogy valóban azt gondolom, a hajléktalan-bűnözés (mekkora butaság is ez!) harsogása helyett ilyen előadásokkal kéne minél több embert érzékenyíteni, és kicsit „el-érzékenyíteni”.
Nehezebben befogadható, mint a bűnbakkeresés, macerásabb ügy is valakit tartósan segíteni, mint eltaposni. Bár jobb.
De egyben biztos vagyok, Szalai Krisztának és Lakatos Jutkának köszönhetően talán valamennyivel kevesebben fogják a hajléktalanok fejéhez vágni, ha kérnek tőlük: „Miért koldulsz, italra kell?”
Szerző: Pais-H Szilvia
Címlapfotó: szinhaz.hu
