Jordán Tamás 20 év után újra belefújt Márton partjelző sípjába – WSSZ premier

Jutalomjáték ez Jordánnak, de Valló Péternek és Szombathelynek is.

Márton partjelző – tudjuk jól – Jordán Tamás legendás főszerepeinek egyike volt, még a Merlin Színházas időkből, valamikor a múlt század legvégén. 15-20 éve láttam én is, itt a szombathelyi MMIK-ban – nagy felfedezés volt akkoriban, annyira új volt a szerző, Hamvai Kornél hangja, hogy színpadon így is lehet beszélni, és egy mai dráma szálait csűrni-csavarni.

Érdekes húzás a szombathelyi színháztól, hogy 20 év után elővették Márton partjelző sípját, és Jordán Tamás újra csak belefújt.

De kezdjük a rendezéssel…

Valló Péter rendezéseiben leginkább a megkomponáltságot szeretem. Mindennek ott és úgy van helye, ahogy annak lennie kell, mondatnak és fröccsös pohárnak egyaránt. Semmit sem bíz a véletlenre. Nincsenek felesleg tárgyak vagy gesztusok, mindennek jelentése van.

Mint egy focipályát, a WSSZ kisszínpadát is két (olykor három) térfélre osztja. Nincsenek kijelölt partvonalak, csak a múlt és a jelen idősíkjai: az egyik térfélen a talponálló, a másikban a múltban megrekedt képzelet helyszínei. A kórház, az édesnek nem nevezhető otthon – ágy és dohányzóasztal. Márton partjelző pedig föl és alá rohangál közöttük.

Mert a múltja egy kalandozásnyi időre van csupán a jelentől

A színpad közepén lóg lefelé egy mikrofon – ami olykor felhangosítja azt, amit Márton épp ki- vagy feljelent. Amikor előtör belőle valami, talán épp az igazság.

Márton partjelző öregnek öreg, de nem lett sem bölcs, sem próféta

Szembenézés helyett egyvégtében hazudik, egy „hazug múltját hazugul újrarendezgető” öregember.

Egy lassan elkopófélben lévő kisember. Márton kartárs az örök lúzer, akinek drámája, hogy elhagyott, meglopott, élőként jeltelen, akiről csak úgy meg lehet feledkezni. Pedig valamikor azt hitte, az már valaki: aki lepkéket gyűjt, aki 12-szer lengetett az NB I-ben, sőt egyszer majdnem meccset is vezetett. Próféta sem lett, de jó lett III/III-as ügynöknek. Jelentett is szorgalmasan, aztán az is fuccs, mert eltűnt a rendszer és az átkos levegő körülötte.

Hiába áldozta be folyton valamiért az életét, közben pont a lényeget nem vette észre. Azt nem hallotta meg, amit meg kellett volna.

Balra tőlem, a málló vakolatot utánzó fal előtt egy borozó pultja

Ez a végállomás, a semmibe vezető utolsó kitérő, a jelennel. Fröccsös poharakkal – színültig az ürességgel. Valahol a rendszerváltás utáni években járunk, Újpesten. Két mindenből kikopott emberrel kocsmázunk, Mártonnal (Jordán Tamással) és Miholkával (Szerémi Zoltánnal). Itt támasztják az időt. Többnyire egymás mellett, csak mondják a maguk végeláthatatlan monológjait.

Hamvai Kornél finomságát jelzi, hogy dialógusaiban nem Üvegtigris-szintű kocsmai szövegeléseket kapunk, valódi, átélhető, összetettebb sorsokat rajzol meg.

A múltból aztán – megzavarva a jelent – egyszer csak betoppan a maga hús vér valójában a régi osztálytárs, a gazdag amerikás zsidó Gejzlinger (Trokán Péter). Mártont felidegesíti, nagyon nem illik a képébe, se a múltjába se a jelenébe.

Márton, Miholka, Gejzlinger… te vagy én, hol leszünk mi 78 évesen?

Mindannyian – ők is hordoznak megannyi feldolgozhatatlan traumát, csak görgetik, görgetik maguk előtt, míg meg nem halnak. Feloldozás nincs. Hogyan is kaphatnának, kitől? Még a pap sem hallgatja meg Mártont. Persze ő sem hallgat meg másokat…

Az egyik legmegrázóbb jelent pont erről is szól, szó szerint, Márton gyónását hadd idézzem:

„Megszenvedtem mindenért, így van? Csak azért jöttem, hogy meg-mondjam… én fél lábbal már a sírban vagyok, másik lábbal meg magam se tudom, hol… de ha mégiscsak vár egy Isten ezután a hercehurca után, ahogy maga gondolja, atyám… az akkor is sovány vigasz. Lássa be… sovány vigasz„

És akkor még nem beszéltünk a végzet asszonyáról, Denise-ről

Márton exéről. Bálint Éva alakítása csupa kettősség, kívülről tökéletes porcelán, a kedvesség, aki mindig csak jót akar, makulátlan, de közben, ki tudja miért, kiráz tőle a hideg. Talán, mert csak pillanatokra őszinte ő is. Sajnáljuk persze folyton rosszul szóló, tapintatlan, hóbortos férje miatt. Tökéletes ellentéte Mártonnak, mint egy kínai porcelánváza egy lepukkant újpesti bérlakásba, annyira illik bele Márton világába.

Hálás szerep jut Horváth Ákosnak is, – több kicsi – ügyesen megkomponálva. Kedveljük a karaktereit, az orvosát, a rendőrt vagy a papot, no és közben az arckifejezéseit. Jók.

Képzeljétek, közben megtaláltam az eredeti – húsz évvel ezelőtti előadást is,

nézzétek csak!

Mennyiben más az akkori előadás, mint a mostani?!

Mindenben.

Jordán Tamás is más ember, más színész lett. Más a szeme csillogása, beleérett, szívszorongatóan, szerethetően beleöregedett Márton partjelző szerepébe. A befejezés is más, de nem lövöm le…

Mi nézők is mások vagyunk. Most éppen közelebb Mártonhoz, távolabb Denise-től…