Nincsen más ebben a délutánban, csak egy vidéki könyvtár szűk tetőtere, izzasztó forrósága, pár ablak, ami sajnos mind zárva, a légkondit sem érezni, így aztán mire bejön a két jóbarát, Háy János és Beck Zoli, mi már összeizzadtunk. De legalább teltháznyian vagyunk, és ez nem semmi egy szombathelyi könyvhéten. Finoman szólva sem szokás.
Adva van két ember, a bogyósgyümölcskertész fia, Háy János, mellette Beck Zoli a 30 Y-ból. Legszívesebben odafutnék hozzájuk, mint két régi ismerőshöz, kezet ráznék velük. Mintha ezer éve…
Beck Zolival legalább 25 éve ugyanabba a szombathelyi főiskolás klubba jártunk, tudtam róla, tanítós-magyaros, és irigyeltem, milyen hosszú haja volt, leért a háta közepééig, nekem soha sem nőtt meg akkorára.
Ők ketten – ki tudja hány éve, azóta is velem járnak. Persze nem úgy, egyáltalán nem
Háy János évtizedek óta lakótársam, most is ott egy novelláskötete az ágyam végén. A Gézagyerek volt első olyan kortárs dráma, az első felfedezésem és rácsodálkozásom, hogy így is, ennyire elevenen is lehet mai magyar drámát írni. Aztán jöttek a többiek… A szülőszobára is elkísért, ott olvastam „A gyereket”, középkorom egyik legmeghatározóbb regénye, benne vagyok.
Beck Zoli sem maradt el. Vicces volt, hogy aztán a fiam, óvodás korában 30Y rajongó lett, mikrofonnal a kézben kívülről fújta a Bogozd ki-t, pedig még 5 éves sem volt:
„Csinálj olyat, hogy másnap szégyelld,
hogy vele kefélsz és más nevével ébredsz
és ha kérdezi másnap, hogy ki az a nő, kussolj simán.”
Háy és Beck – nálam valahol mindig együtt , csak külön fiókban mozogtak. Most összezártak.
Bennem, de legalább 8-9 éve tart már ez a barátság és a közös pódiumozás, ahogy én tudom.
A Háy come Beck egy véletlen találkozásból indult. Háy és Beck egy közös fotózásra volt hivatalos – az akkor még épülő 4-es metró Móricz Zsigmond körtéri megállójába. Az ötlet, hogy az underground figuráit a föld alatt fotózzák, nem nyerte el egyikük tetszését sem, kissé tétova, zsebre dugott kezű ácsorgás után sodródtak egymás mellé, és beszélgetni kezdtek. Ekkor és így ismerték meg egymást. Feltűnt nekik, hogy a beszélgetés magától értetődő, olyan, mintha mindig is ismerték volna egymást, mintha együtt nőttek volna fel, holott nem. Még aznap elhatározták, hogy valami közös dologba kezdenek.
Kettő az egyben, vagy egy a kettőben, hirtelen nem is tudom, mert Háy is lehetne épp Beck Zoli vagy fordítva…
Háy is próbálkozott a gitáros fiú szereppel, neki is volt zenekara, Beck Zolit is legalább annyira tartom költőnek, mint zenésznek. Beck Zoli a 30Y-nal kitalálta, a legszélesebb körben fogyaszthatóvá tette, zenés műfajba csomagolta a verseit, és jól tette.
Háy Jánosnak nem kell megzenésítés, bár jól állnak verseihez a zenék.
Amit csinálnak, az hiánypótló, egy-két gitár, aztán hol telefonról, hol könyvből szólal meg az újabb vers, vagy egyikőjük szövegel, aztán fordítva, Háy dudorászik, míg Zoli a 30Y számát gitározza. Közben baráti kikacsintások, jó ez…
Hallgassátok csak:
Azért Háy János siófoki kempingezős novellája mindent tarolt, harapni lehet benne a hetvenes évek szűk levegőjét, a lakótelepi családot, ott duruzsolta a fülembe a novellát, és én láttam magam előtt a saját kocka Ladánkat, ott ültem benne, és tekertünk le a Balaton felé, ami vidékiként nem is a tenger volt, hanem maga az óceán!
){kind=link}