Játék öt színésznőre, prológussal és epilógussal, egy részben – a szombathelyi WSSZ új premierje.
Vannak előadások, amiket kifelé jövet a színházból, csoportokba verődve rögtön kivesézünk. Aztán azok, ritkábban, amik után gyorsan elpattanunk, kihagyjuk a büfét, de még órákkal később is forgatom magamban a témát, időről-időre különböző körökben is beszédtéma lesz. És vannak azok az előadások, amik lekötnek, de aztán, ha vége a tapsnak, szóba se hozzuk őket. A ruhatár előtt csacsogunk az iskolakezdésről vagy bármi másról, legfeljebb otthon gondolunk rá, vajon mennyire működött vagy sem a darab és köztünk a kémia.
Az 5 fiú – a szombathelyi WSSZ új bemutatója – ilyen volt.
Érdekes, kortárs, és kelet-európai kísérlet – némi hiányérzettel.
Hol felpörgetett, hol kevésbé tartott éberen, ingadozott nálam a figyelem. De ne szaladjunk ennyire előre…
A témaválasztás aktualitása, és az, hogy a főszereplő kölyköket öt színésznő alakítja, hogy szlovén-magyar koprodukcióban készült, mind-mind csak fokozta az érdeklődésem. Kíváncsi voltam, a fiatal alkotók milyen tükröt tartanak majd elénk, milyen színházi formanyelvben gondolkodnak, stb…
Kíváncsi voltam, miként gondolkodik egy korombeli sikeres szlovén drámaíró, aki ráadásul nő, hogyan dolgozik, milyen színházi eszközökkel operál egy nem fiatal, ráadásul nem magyar színházi alkotói csapat. (Mert a rendező Jaša Koceli szintén szlovén, stábja egy részét is magával hozta Szombathelyre. A jelmeztervező Branka Pavlič, a díszlettervező Darjan Mihajlović Cerar, a zeneszerző Miha Petric, a koreográfus Tajda Podobnik, és a fotós Mankica Kranjec.)
Olvastam a darabról, hogy az 5 fiú 2009-ben Grum-díjat kapott.
A zsűri akkor azt írta a bírálatában:
„Napjainkban, amikor a világ hazugságokkal van tele, az öt fiú megmondja az igazságot”
Állítólag tananyag is az egyetemeken összehasonlító irodalom tantárgyból.
Vajon a mi 10 éves srácaink „Buzik és a neonácik” játékot, vagy inkább már hajléktalanverőset játszanának?
Adva van 5 fiú, akiket történetesen a WSSZ-ben 5 nő játszik. Hangsúlyt kap, hogy mind egy-egy vértanú nevét viseli. Tinédzserkor előtti utolsó pillanatokban csípjük el őket a grundon. Ez az alsó tagozatos kor vége – még ártatlanok, de a család, a környezet, a társadalom megannyi mintát, előítéletet és tudást kódolt már beléjük – csírákat, amikből előbb vagy utóbb kinő valami.
Itt – mármint a darabban – nem peremre szorult kölyköket látunk. Bárkik lehetnének, hétköznap különórával terhelve, középosztálybeli családból valók, akik a héten legalább egyszer, szombat délután végre kijátszhatják magukat. Kiszakadhatnak a heti sulis-családos rutinból.
A színdarab ügyesen hozza, mi a gyermeki szerepjáték lényege.
A fiúk képzelt személyiségeik mögé bújva írják újra a valóságot, kompenzálnak, keresnek privát problémáikra megoldási kulcsokat. Látjuk megelevenedni azt az alapvetést, hogy a gyermekek fejében bizony rengeteg kínos tudás van, főként rólunk felnőttekről… Izgalmas, miként jelenik meg egy-egy játékban a családon belüli erőszak, az agresszió, a kirekesztés, az alkoholizmus, nemi és faji előítéletek (és még megannyi probléma villan fel), közben meg mennyire kiszolgáltatottak, védtelenek a gyerekek – mert nem tudják, mit cselekszenek.
Ők csak, mint a szivacs, szívják be tőlünk, felnőttektől a jó és a rossz „tudást”, utánoznak – és lesznek olyanok, mint mi.
Izgalmas a darabban is, ki milyen szerepjátékot vet fel, ki melyik szerepet akarja. Bár nem számoltam össze, lehet, hogy minden srácra jut egy saját maga által kreált kedvenc játék, ami az ő frusztrációit jellemzi leginkább – de lehet, hogy nem.
Ennyi és nem több, itt megáll a darab, mélyebbre nem ás, elveszik a játékokban, aztán már csak sztereotípiákat mond a sztereotípiákról. Közben meg, hihetetlen jó, megindítóan erős részeket kapunk… szóval nem olyan egyértelmű, fekete vagy fehér ez.
Az elején izgalmas például, ahogy az 5 fiú hihetetlen elánnal beleveti magát a szuperhősök csatájába, aztán már túl sok lesz – hamarabb várnám a folytatást. Imádnám persze csinálni, de nézőként már alig várom, hogy vége legyen ennek a játékszeánsznak, és legyőzze valaki azt a valamilyen Ment. Egy idő után már nem érdekes.
5 fiú (Fotó: Mészáros Zsolt / WSSZ.hu)
Pedig lenyűgöző, mit produkál ez az 5 színésznő, rendkívüli fizikai aktivitást kíván tőlük, hogy 95 percen át ekkorra szuflával ugráljanak, dobálják magukat, folyton mozgásban vannak.
Persze lányoknak fiút játszani mindig remek kihívás. Gonda Kata egyre jobban tetszik, tökéletesen működik Balázsként, ahogy Alberti Zsófinak is nagyon elhiszem srác-karakterét. Szinte az első pillanattól kitűnik Nemecsek-ként Dénes/Nagy-Bakonyi Boglárka. Igaz, közben nála túl sok a direkt utalás arra, hogy ő lesz a homoszexuális, a „kicsi”, a lányos, de a színésznő minden porcikájában remekül mozgatja ezt a karaktert. Dunai Júliát a papás-mamás jelentben jegyeztük meg maguknak, amikor együtt látjuk benne a srácot – közben meg a frusztrált, agyonnyomott anyát.
A papás-mamás jelent, a bábozással élvezetes, sodró „játék a játékban” akció. Az öt gyerek egybeolvad a szerepével, hogy aztán ki-kilépjen belőle, hogy dramaturg, bábjátékos, rendező, vagy drámaíró legyen. Miközben tudjuk, minden szó, minden gesztus be van készítve a tarsolyba előre, csak elő kell húzni, működik.
Ennyit az 5 fiúról– sok energia, kreativitás, érdekes színpadi megoldások sorát látjuk – már ezért érdemes elmenni, és bérleten kívül megnézni.
Nem is boncolgatom tovább.
Aztán itt jut eszembe a lényeg… miért is járunk mi színházba. Miért tetszik egy darab, és mitől lesz a másiknál hiányérzetünk
A gyerekek – jó esetben – kijátsszák magukból azt, ami fáj, ami nyomaszt, de nekünk felnőtteknek mi jut? Mi már (sajnos) nem szerepjátékozunk. De ott van nekünk színház, ahol a színészek eljátsszák helyettünk a rejtett, titkos dolgainkat. Szabadon nevetünk magunkon, át- és kiéljük saját frusztrációinkat. Ezért nem mindegy, mennyit csal belőlünk elő egy-egy előadás, mennyire vonódunk bele, mennyire leszünk aktívak tőle – és mennyit beszélünk róla aztán.
Tényleg, nektek hogy tetszett? Írjátok meg, tét nélkül, játszadozzunk ezzel is!
Simona Semenič: 5 fiú
(Egy felvonásban – 95 perc)
játék öt színésznőre, prológussal és epilógussal, egy részben
Fordította: Lukács György
Szereplők:
Balázs/Gonda Kata
Gyuri/Herman Flóra e. h.
Dénes/Nagy-Bakonyi Boglárka
Vid/Alberti Zsófi
Kristóf/Dunai Júlia
Jelmeztervező: Branka Pavlič
Díszlettervező: Darjan Mihajlović Cerar
Zeneszerző: Miha Petric
Koreográfus: Tajda Podobnik
Fotós: Mankica Kranjec
Rendezőasszisztens: Ostyola Zsuzsa
Rendező: Jaša Koceli
Bemutató: 2019. szeptember 13. 19 óra, Márkus Emília terem
Az előadás megtekintése 16 éven aluliaknak nem ajánlott!
